Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 8. szám - Szepesi Attila: Kakukkfű, Árnyékvesztő, A Fudaraku-paradicsom

A kakukkfűhöz hasonlítható fűszernövényt alig tudok elképzelni. Talán csak másik kedvencem, a sötét trombitagomba fogható hozzá. Ez a nyár végén, ősszel a nyirkos és árnyékos erdők mélyén tömegesen növő, feketésszürke, trombita alakú gombácska, mely kisujjnyinál ritkán nő nagyobbra, s mely ugyanúgy elvezet az erdő apró rejtelmeihez. A páfránylevelek árnyékában megbúvó ászkákhoz, a vörösbegy indák rejtette fészkéhez, a disznótrágyán kéken csillámló galacsinhajtókhoz, a mohapárnák ringatózó, húsveres tömlőihez meg a sárgultan lapuló egérkoponyához, ahogy a kámforillatú kakukkfű virágai és levelei a rétek és cserjés domboldalak mikrovilágaihoz.

A

Arnyékvesztő

Nincs keservesebb élmény számomra, mint Beregszászon csatangolni. Vonz pedig a sok távolodó, keserű emlék, de - szerencsére - csak ritkán adódik alkalmam rá, hogy néhány órára elbarangoljak az amnéziás piactéren meg a Vérke partján, a Sárokhegy alatt vagy a kanyargós Muzsalyi úton, mely a Bábotka meg az Aranylyuk felé vezet - előbbin vadmadarak zsivalyogtak valaha, utóbbin zöld lificek riogatták a gyanútlan kölyköt.

Sok keresnivalóm nincs a városban. Inkább az árnyékokat nézem, és hallgatom a lombokon áthúzó szelet. Benézek egy-egy kapualjba, ahol a borostyán ellepi a szerszámoskamrát, és görbe macska gubbaszt a téglakupacon. A tűzfalnak támasztott korhadó létrát beszőtte a borostyán. Oda szeretnék surlódni egy-egy pillanathoz, mely felidézi a régmúltakat - egy csorba csupor zöld zománcán vagy egy ablak visszfényében, ahol ismeretlen terek nyílnak, idővé áttűnő messzeségek: farsangi tömeg tolong a ködben, vagy menekülők torlódnak a pályaudvaron. Elnézek egy korhadt kapufélfát és mohos háztetőt. Az elmúlt évek során átépítették a Vérke hídját is, melynek hangulatos kőpereme helyén ma rozsdás vaskorlát látható. A folyócska vize mozdulatlan. Nem is víz, inkább a szenny meg az esőié zavaros keveréke. Igaz, ami igaz, a Vérkét már én is szabályozott formájában ismertem meg, amikor csak a városon kívül terebélyesük a vizén egy-egy nádas. Horgászni éppen lehetett még benne a híd tövében, veresszárnyú keszeget meg cigányhalat, de a régi rákászásokról meg a békacombsütésekről már csak az idősebbektől hallottam. Ahogy a tovahúzó vadludak és darvak soráról is, melyek régóta vendégként sem húznak át Beregszász felett.

Emlékeimet fekete-fehérben látom, ahogy egy hajdani fdmet, melynek kockái mégis sokkal elevenebbek, mint a mai szánalmasan tarka valóság, ez a tárgyakhoz és adatokhoz fakult kései világ, melyet számomra csak a hiányai meg a hiányzói éltetnek: két fal között egy elveszett épület, két kiáltás között a betlehemezők ködbe veszett kántálása. Elsüllyedt árnyékfigurák, akiket a magamfajta szülőföldturista jól-rosszul még fel tud idézni - szemben az emlék- telen maiakkal, többnyire messziről jöttékkel - szikár papokat és kopott-nerc- bundás polgárasszonyokat, riadt apácákat meg télen is mezítláb járó koldu20