Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 8. szám - Szepesi Attila: Kakukkfű, Árnyékvesztő, A Fudaraku-paradicsom
sokat, akik előbb a reménység holdudvarában, később a betiltott harangszó után támadt űrben rótták a sikátorokat. Forgácsos hajú asztalosokat és patkolókovácsokat, akik értették még a tapéták, fűrészek meg a félkézkalapá- csok titkait. Kehes suszterekét meg órásmesterekét - műhelyükben még akkor is pislákolt a mécses, mikor odakint már a tücskök muzsikáltak. A hajnali kolompszóval a város szélét végigjáró csordást, aki a teheneket egybeterelte, meg az öreg harangozót, aki - miután nem kondíthatott többet odafent a toronyban -, nézte a hegyek kéklő karéját, a munkácsi templom messzi tornyát és el-elbámészkodott a Szernye-mocsár felé, melyre gyerekkorából úgy-ahogy emlékezett még, s melyet ugyan régesrég lecsapoltak, de szeretett mesélni róla, szegről-végről pákászivadék, ha akadt hallgatósága. Néha odakuporodtam a lábához, és mesélt a darutáncról meg a csíkhalászatról, a sánta méhészről, aki beszélt a kis fullánkosokhoz, melyek felhőben lepték el a szakállát. Mesélt a vándormadarászról, aki hátán hordta hatalmas - zöldikékkel, stiglincekkel és fülemülékkel teli - kalitkáját. Mesélt Kroton Fircákról, az erőművészről, aki a piactéren vasabroncsokat meg rozsdás láncokat morzsolt miszlikbe, aztán Zakariásról, az iskolai szertár vitrinében árválkodó csontvázról, mely az anatómia titkait volt hivatott szemléltetni. Miért, miért nem, a Zakariás név nemzedékről nemzedékre öröklődött, és hagymá- zos képzeletű vénasszonyok, akikben nem volt hiány a parókia körül, látni vélték néha, amint éjszaka fel-alá ődöng a sötét mellékutcákban, riogatja a későre maradókat, és úgy zörögnek-kopognak a csontjai, mintha egy egész kasz- tanyett- és dobzenekar kószálna a nyomában. Mesélt „seborvos” ükapámról is, aki a pestisjárvány áldozata lett - az epemirigyé, ahogy az öreg mondta -, hiszen a még regulázatlan és kedvére csordogáló Vérke meg a Szernye vadvize nemcsak rucák, teknősbékák, rákok és vadludak millióit termette meg, de tavaszról tavaszra a fekete halál veszedelmét is. Mindig elballagok szülőházam előtt, mely ma már alig hasonlít a hajdanira. Nézem a járdaszélen tengődő, csökött kutyákat, és hallgatom az ablakok mögül dübörgő tánczenét - ismeretlenek élnek a városban, jórészt új telepesek, akik példája azt bizonyítja, hogy lehet emlékteleníil élni. Amúgy az öreg házat átalakították, ajtót vágtak falába a hajdani ablak helyére, ahonnan néztem az utcán robogó orosz harckocsikat meg a méla ökrök húzta szekereket. Ahonnan láthattam a búcsúba vonuló ruszinok tarka menetét az imazászlók alatt. A kerítés rései közt be lehet kukucskálni az udvarra. Különféle vityillók állnak ott egymáshoz ragasztva. Sehol egy öreg fa. Pár éve történt, hogy rátévedt a kezem a kapukilincsre, és - nem kis meglepetésemre - nyitva volt. Óvatosan beléptem az udvarra, mint valami kósza tolvaj. Az volt az érzésem, olyan vagyok, mint Schlemil Péter, aki elveszítette az árnyékát, ezáltal elveszítette a sorsát is. A tornácos házra rá sem lehetett ismerni az udvar felől. Cserjék takarták el, meg a tetőről aláfüggő vadszőlő száraz indái. Innen a hajdani kertet is látni lehetett valaha, ami a Vérke-partig lefutott, ám most csak a helyét láthattam, mert a házról drótkerítéssel leválasztották, és mindenféle igénytelen vityillót emeltek oda. Szerettem volna legalább egy himbálódzó katángkóróban vagy egy kapirgáló kakasban felismerni az egykori udvart, de ahogy ezen morfondíroztam, valaki ordítani kezdett az árnyéklepte tornác 21
