Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 8. szám - Szepesi Attila: Kakukkfű, Árnyékvesztő, A Fudaraku-paradicsom
látható fürkészdarázzsal, a madárlábnyomokkal és a mélyében lubickoló üvegtestű lárvákkal. E parányok közt valóságos óriás az arasznyi zöld gyík, mely a bakhátak oldalán napfürdőzik. A csapongó füstifecskék folyamatos csivitelése közben látni a káposztalepkék orsótáncát. A lassan vizét veszítő' csermely partján még virít a nefelejcs, a vidrafű és a menta, de a felrepedező mezőn már szárazra aszalódon a lila sóvirág. Megfigyelhetők a szöcskék meg a magányos sáskák - némelyikük szárnya kéken és vörösen fénylik fel, amikor szárnyra kelnek, amúgy terepszínük védelmébe húzódnak. Egy-egy magányos bíboratka. Az összegabalyodó indák közt hangyák masíroznak, hol nagyobb társaik csapatára támadóban, hol - tojásaikat hurcolva — menekülőben. Odébb egy mezei egér nyoma kanyarog a porban, és időnként, ha egerészölyv kering a magasban, felhangzik a vészt jelző ürgék füttye. Ha pedig továbblépünk, parányi békák szökdécselnek szerte a fű közt és igyekszik - mérsékelt sikerrel - tovavonszolni magát az óriás potrohú kék nünüke. Körülröppen bennünket egy rebbenő szárnyú fátyolka, aztán egy nehézkesen szálló poszméh, mely megül a bakszakáll sárga tányérján - a növény csaknem földig hajlik a súlyától -, és ahogy odapillantunk, a levelek közé font pókhálón megcsillan egy hajnalról maradt harmatcsepp. Kerül egyet fölöttünk a holló - nem tudni, leendő prédát lesve-e vagy merő kíváncsiságból. Es miközben az apró kakukkfű-indákkal bíbelődünk, igyekezve különválasztani őket egyéb plántáktól, melyekkel hajlamosak összegabalyodni, folyamatosan szól fölöttünk az égen függő mezei pacsirta, a messzi búzatáblában harsog a pitypalatty, az erdő szélén pedig a kámforillatú törpecserje nevét adó kakukk. A sövény hosszát követő, sárga virágú és termetes ligetszépe mögül kifut a gyepre egy fácánkakas, aztán jelenlétünket észlelve riadt kakatolással tovaszáll... Ha az ember jó kakukkfüves helyet talál - nekem a Salföld határában húzódó Déllő-völgy a kedvencem, ahol a „kőtenger” archaikus reminiszcenciájú szoboralakzatai ugyanúgy hozzá tartoznak a tájhoz, mint a távoli Hegyestű bazaltorgonáinak látványa, a Kékkút határában zúgó Bugyberek nádrengetege meg a levegőben keringő gyurgyalagcsapat folyamatosan bugyborékoló dallama -, két-három óra alatt megszedhet egy jókora kosárra valót. Ezután jön viszont a tennivalók neheze, a türelemjáték: a napokon át tartó szárítás, az indák megtisztogatása a portól, fűszálaktól meg a parányi, alig-lencseszemnyi csigáktól. Aki igazi és értékes fűszert akar, le kell csipegetnie a nyílhegy-alakú leveleket a kacskaringós és keményre szikkadó indákról. A gyári készítményekben ezt-jobb híján - meghagyják. A leveleket egyetlen mozdulattal le lehet húzni a száradó indáról. A kakukkfű, ahogy a többi plánta is, napfényben gyorsabban szárad, ám ekkor elveszíti kámforillata jórészét. Tanácsosabb hát árnyékos, szeles helyen vagy szűrt napfényben szárítani. Beletelik négy-öt nap is, mire a tiszta fűszer elkészül. Előbb hat tálcányi volt, aztán három, végül egy. Csupa parányi, összeaszalódott, aromás levél. Egy jókora kosárra való nyers kakukkfűből lesz tán egy-két kisebb üvegre való, ám amilyen látványosan összezsugorodik száradás és tisztogatás közben a mennyisége, úgy sűrűsödik és érik az aromája, melyben hosszú hónapokra megőrződik a verőfény, a tücsökcirip, a rózsabogarak csillogó-zöld szárnya, a szélzúgás meg a pacsirta füttye. 19
