Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 6-7. szám - Nagy Gáspár-díj, Életünk-díj
Nos, az irodalomtörténész is érzi, hogy ha - Hamvast idézve - „szemenszedett irodalomként” olvassa a műveit, akkor azok ítéletet mondanak fölötte, méghozzá minden egyes mondatukkal. Hamvas legnagyobb bűne magasrendű egzisztencialitása, egész életművének elkerülhetetlen tükörszerűsége. Valljuk be: Hamvas fölöttébb kényelmetlen jelenség, és az ember őt olvasva előbb- utóbb vagy magával fordul szembe, vagy vele. S mivel az irodalomtörténészek tudósok, s nem szentek, általában hajlamosabbak az utóbbi mellett dönteni. Hamvas Bélához sem külső, sem belső kényszer nem köt, csak a szeretet. Szeretet nélkül senkit és semmit nem lehet igazán mélyen megismerni. Erényeit is, hibáit is csak annak láthatja igazán mélyen az ember, akit szeret. Akit szabadon szeret. S így amikor Darabos Pál Hamvas-monográfiáját olvasva egy olyan levélrészletre bukkantam, amelyben az áll, hogy „sokszor gondolok arra, ki fog értem imádkozni, ha meghalok”, ezt rögtön saját feladatomként értelmeztem. Hadd búcsúzzam most hallgatóimtól, mindenekelőtt azonban az égszínkék szemű Hamvas Bélától Komjáthy Jenő e soraival: Beragyog itt mindent az Örök Nap; Boldog, aki őbenne hiszen! Erez a fűszál, gondol a kőszirt, Lát az azúrkék Isteni Szem. Mindég egyek vagyunk mi ketten, Egymásnak örök tükrei. Nagy Ég! Te óriási kék Szem, Kék szemem lényed tükrözi. Ő az Örök Fény, ő az Örök Nap; Boldog, aki őbenne hiszen! Nyitva az Ég — és ime szivembe Néz az azúrkék Isteni Szem. Buji Ferenc A NAGY GÁSPÁR-DÍjAS Aligha létezik olcsóbb retorikai fogás az Életünk által alapított Nagy Gáspár-díj első díjazottjának, Zalán Tibornak a laudációjához, mint megidézni az 1979-es esztendőt, s benne az Életünk 11. számát az Arctalan nemzedékkel. S mégis ide kívánkozik: a laudáció szerzője és tárgya egyazon érzelmekkel viszonyul ugyanis az immár legendássá lett esszéhez. „Találkoztam az Életünk főszerkesztőjével - meséli Zalán Tibor egyhelyütt az Arctalan nemzedék születéséről -, ő pedig barátságosan megveregette a válla- mat, ahogy akkoriban szokták a rangosabb folyóiratok irányítói a fiatal költőkkel. Már maga az nagy dolog volt, hogy megáll mellettem, és megkérdezte, min dolgozom. Én már tudtam, ilyenkor nem szabad azt mon172
