Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 6-7. szám - Nagy Gáspár-díj, Életünk-díj

dani, hogy versen, mert az már akkor sem érdekelte a szerkesztőket. Hanem azt feleltem neki: „Esszét írok.” Ez hatott: „Miről?” Én pedig azt találtam mondani, önérzetesen: „A saját nemzedékem problémáiról.” (Ez komoly, nem viccelek. Ezért rezzenek össze, akárhányszor az Arctalan nemzedéket említik. Mert szerintem hatalmas nagy blöff volt, most már elmondhatom, mert már kifutott a dolog, senki nem veszi a szívére, ha elárulom.)”

Nos, ez az összerezzenés ismerős. E sorok írója majd 15 esztendővel később bukkant fel az Életünk környékén, s napokon belül feladatot kapott Pete Györgytől: az Arctalan nemzedék fénymásolt példányát adta a kezébe a főszerkesztő: írjál valami ilyesmit a saját nemzedékedről, a terjedelem lehet több is. A régi fénymásolat még ma is elő-előbukkan, s már a látványa is szorongást ébreszt: a dolgozat soha nem készült el... Az összerezzenés a cím hallatán tehát mindenképpen közös, afféle „nemzedékeket összekötő kapocs”, s egyben magyarázatát adhatja talán annak is, hogy mi jogosítja fel e sorok szerzőjét a mai megszólalásra: a Zalán Tiborral együtt vállalt csipetnyi bűntudat.

Egy adott időpillanat terméke az Arctalan nemzedék - s ugyanígy, a Berzsenyi Hegyhátszentmártonban című, Nagy Gáspár-díjjal elismert vers is egy életkori szakasz terméke. Deklaráltan egy nemzedék nevében beszélt Zalán Tibor az Arctalan nemzedékben; s ugyanezen nemzedék tagjaként szólal meg a Berzsenyi Hegyhátszentmártonban című versben is. Az Arctalan nemzedék a pályáján induló szövege, szókimondó, hetyke, provokatív; a Berzsenyi Hegyhátszentmártonban csendes, bölcs, derűs és merengő. Orbán Ottót idézve: az ifjúság erős, öntudatos vadállata immár vérmocskos ragadozóként szemléli benne a körmeit, világát.

Az alkaioszi strófa klasszikus nyugalma vezérli a verset, és segíti is: adekvát formája a nyugodt széttekintésnek. A világra, a létre való újrarácsodálkozás verse a Berzsenyi Hegyhátszentmáitonban. Vers, ami valamit sejt és sejtet arról, amit közhelyesen a létezés teljességének szoktunk nevezni. Ahogy Vajda János Nádas frziwzjának csónakosa vagy Hamvas Béla Ot géniuszának Berzsenyije körül, Zalán Tibor versében is cseppfolyóssá válik a világ, egymásba olvad fent és lent, álom, valóság, látható és láthatatlan, a lét a maga nagyszerű egyszerűségében, magától értetődő titokzatosságában mutatkozik meg. A lekvár „üvegbe zárt nyara”, a kolbász, a szalonna, a ropogós kenyér s a hagyma, a pincéből szuszogva felhordott pálinka és bor éppúgy részei a versben formálódó létrajznak, mint a folyóparti hajnalt szemlélő Dani uraság, aki egyszerre borzong és gyönyörködik, hallva a folyó titokzatos csobbanását, amint az „emberhalász jár végig a víz fölött / horgára épp nem márna akadt a súly / alatt az ég meghajlik szürkén / míg kiragadja a földről a terhét”.

Derűs-ironikus a berzsenyis hagyomány kezelése: a forma pátosza, a szövegbe bújtatott Berzsenyi-sorok megidézik a berzsenyis világot, s ez a szövegből épült világ adja a hátterét a versben elmondott sosemvolt Berzsenyi-történetnek. A hagyomány megidézése, a játék a szöveggel pedig megteremti lehetőségét a közvetett vallomásnak: a hagyománnyal való játék, a szerepjáték bújtatja, rejti, árnyalja a közvetlen, személyes, végtelenül egyszerű, tiszta, őszinte és hiteles vallomásos hangot.

„Adott a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján egy huszonéves fiatalember,

173