Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 6-7. szám - Nagy Gáspár-díj, Életünk-díj

Életünk-díjat, az az, hogy egy olyan tanulmányom miatt kaptam, amely Hamvas Béláról szól.

Valójában mindig is ódzkodtam attól, hogy Hamvasról írjak, mindig is - ha szabad azt mondanom - csak végszükség esetén engedtem a kényszernek. Egyrészt Hamvas túlzottan is belém szervesült: olyanná vált számomra, mint valami belső' barát, akit nem szívesen tárgyiasítanék; másfelől viszont mindig is éreztem, hogy Hamvasról írni mennyire nehéz. Miért nehéz? Otto Weininger mondja, hogy „a jelentékeny ember bármivel is foglalkozzék, alapjában véve mindig önmagával foglalkozik.” Nos, Hamvas egész életében, ha gyakran közvetett módon is, de magáról írt, és meg kell hagyni, nem is olyan rosszul. Aki tehát Hamvasról ír, az rögtön összeméri magát vele. S egy ilyen vállalkozás, bizony, nem sok reménnyel kecsegtet. De nemcsak írni nem szerettem soha Hamvas Béláról - be kell vallanom: olvasni sem szerettem róla. Szinte azt mondhatnám, hogy róla csak egyvalaki tudott méltó módon írni: felesége, Kemény Katalin. De ez az ő esetében is egyfajta „kegyelmi helyzetből” fakadt: abból, hogy ő arra rendeltetett, hogy egy géniusz mellé kerülve írásai révén is őt szolgálja.

Mindebből már az is látható, hogy nem vagyok „hamvasológus”. A Hamvas-kutatásnál mindig is sokkal többre becsültem annak kutatását, amit Hamvas kutatott. S noha most nem Szombathelyen vagyunk, hanem Kőszegen, hadd mondjam el, hogy ezt megelőzően csak egyszer írtam önálló munkát Hamvasról, s - minő véletlen - ez is épp Szombathelyen jelent meg (ha szabad egyáltalán ezzel a kifejezéssel élnem), méghozzá éppen huszonöt esztendővel ezelőtt. A sors ugyanis úgy hozta, hogy - némi politikai rásegítéssel - Nyíregyházáról Szombathelyre kerültem katonának, s ekkoriban ismertem meg Hamvas Bélát is. A Garasin laktanyából, vagy ahogy magunk között neveztük, a Hotel Garasinból eltávozásaim alkalmából gyakran a megyei könyvtárban kötöttem ki, hogy a helyben található vagy könyvtárközi kölcsönzéssel beszerzett Hamvas-tanulmányokat és -könyveket olvassam, kölcsönözzem. S mivel - úgymond - társszerkesztője voltam az Aknavető Híradó címre hallgató faliújságnak, az akkori szamizdatirodalomból vett szemelvények mellett egy Hamvas Bélát bemutató kis tanulmányt is elhelyeztem a faliújságon. Szerencsére azonban ezeket - legalábbis a tiszti állományból — senki sem olvasta. S e két tanulmány, a régi s a mai közötti időben mi történt Szombathelyen? Az első tematikus folyóirat-számot Hamvasról az Életünk jelentette meg, s úgyszintén az Életünk kezdte el publikálni a Hamvas-életművet. De van itt még valami, amit meg kell említenem: a hatvanas években Hamvas két legfontosabb levelezőpartnere, Dobes László és Németh Ferenc, akiktől mintegy ötven-ötven Hamvas-levél maradt fenn, úgyszintén szombathelyi volt.

Emlékszem, hogy amikor még a nyolcvanas évek elején szinte az egész Hamvas-életművet még kéziratos formában egyvégtében végigolvastam, évekig képtelen voltam mást olvasni - mert mindenkiből hiányoltam azt a nyelvi és gondolati intenzitást, amely Hamvasnak szinte minden egyes mondatában ott van. S valahol éppen itt kereshető az oka annak, hogy miért nem fogadta be a magyar irodalom azt Hamvas Bélát, aki oly tündöklő szépségű sorokat írt, mint amilyenek például a Magyar Hyperion leveleiben olvashatók.

171