Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 6-7. szám - Alexa Károly: Hamvas Béla szakácskönyve (befejező rész)
közös étkezéseknek, a lakomáknak.” Mondani sem kellene, hogy ez H amvas számára nem lecke, hanem személyes felismerés: ételekről írt szövegei csaknem mindig étkezésről - is - írt szövegek. Kevés emberfajtát ostoroz oly heveny utálattal, mint a zugevőt, a magában majszolót. Es a szép záradéka ennek az eszmemenetnek: „A nagy közös ebédek misztériuma, hogy látszólag az étel áldozza fel magát az embernek - valóságban azonban az ember ereszkedik le az anyaghoz és nyúl le az ételért, hogy fölemelje. Ez a misztérium az, hogy az étel odaadja magát az embernek s az ember az ételnek, s így a kettős odaadásban, mint szerelmi ölelésben, fellángol az áldozat tüze: az adás.” És, kérdezhetjük az Úrvacsora misztériumára gondolva, Jézus áldozata nem szüntelen megerősítése az ember és az Isten kapcsolatának - a kenyér és a bor által? Az evés mint a világgal való kapcsolat nem az Istennel való kapcsolat szüntelen és öntudatlan megújítását jelenti? Krisztust meg kell ennünk ahhoz, hogy minket is magába vegyen az Isten... De ez már nem kérdés. ÉRZÉKELÉS, MEGISMERÉS, TUDÁS És újra - végül megint - Brahman meg a táplálék, most a halál felől közelítve. Meg Jézus és a feltámadás felől. A Cseresznyét szedni esszé felszárnyaló végszakasza. „... az ember teremtmény is, született és meghal. Ha pedig teremtmény, nem tud meglenni önmagából. Az ember kiszolgáltatott múlandóságának jele, hogy fennmaradásához erőket kell magába vennie, vagyis táplálkoznia kell. Viszont amit megeszik és megiszik az nem más, mint Brahman, mint a hinduk mondják... A táplálék Brahman, emellett ki kell tartani. Ezért fontosak az érzékek. Amit mesterem, John Cowper Powys az érzékek védelmében írt, azt az utolsó betűig megtanultam és követem. Valószínűleg az egész világirodalomban alig van megrendítőbb jelenet, mint Geard polgármesteré, aki Powys Glastonbury- regényében húsvét vasárnapján hatalmas kenyeret vesz hóna alá, a kancsóba bort tölt, kimegy a kertbe a virágzó fák alá, letérdel, a kenyérből kolosszális darabokat tör, magába tömi, és hosszú kortyokban issza rá a bort, miközben a feltámadásra gondol, és a könnyei patakzanak. Ez az úrvacsora. Szememben az ember csillapíthatatlan Brahman-éhségének grandiózus ábrázolása, sokkal több, mint bármiféle önmegtagadás.” „Böhme a világot ízekből építi fel” - értesülünk a következő bekezdésben, s tudjuk, nemcsak az ételnek van íze. Az élet minden eleme és a létezés minden pillanata telítve van ízekkel. Izeket érzékelünk minden érzékszervünkkel, de a lelkűnkkel és a tudatunkkal is. Hamvas az ember és az író - maga is „fausti” ember, ízek hullámzása, örvénylése közepette kell élnie, és ez nem mindig van ellenére. Helyek sorát idézhetjük, akár a legtriviálisabb pillanatok leírásaiból. Fény és meleg, valaki ruhát mos a kertben. „Amint a mosóteknő előtt állok, és ingeimet mosom a fehér szappanhabban, hátamra tűz a nap, és a hátam ragyog az örömtől. Tudom, van az emberben szent és mély sötétség, az éjszaka tere ott bent a bőr alatt. De tudom, hogv az ember bőralattija ujjong, amikor a nap fényét érzi.” (A magyar Hiiperion I.) Es: valaki cipőtlen megy a nyári országúton, lábujját a porba fúrja, feldobja a levegőbe, és a porfelhőre nevet.” (A magyar Hiiperion II.) Vagy olvassuk el A babérligetkönyv előhangját, mellé ugyaninnen az Aranynapokat - s halljuk az érett nyári napok ízeinek hatalmas szimfóniáját -, és tovább a 167
