Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 6-7. szám - Alexa Károly: Hamvas Béla szakácskönyve (befejező rész)

egyébként sem könnyű sorsom eddigi legnehezebb esztendejének értelmét megtaláltam, és most ezzel az értelemmel szembe kívántam nézni. Ehhez kell a csend és a magány és a böjt...” Ez kell a „megvilágosodáshoz”, és a szónak itt semmiféle okkult jelentésárnyalata nincs. Mert az evés, bár nélkülözhetetlen, és mert sokszor örömteli élvezet, olykor akadályozza a magasabb rendű létpillanatok eljövetelét. „A táplálék csak felében elégít ki, másik felében hiányérzést kelt. Az újabb és újabb izgalom kívánsága a jóllakottság másik oldala. Az ételből is, mint az ismeretből, az ember vég és megállás nélkül minél többet eszik, annál többet és többet és többet kíván.” Nem a misztikumra való - esetleg kényszeres - törekvés munkál itt, hanem a lelki higiénia természetes igénye és hajlama. A lét igenlése, de az életel- lenességnek leghalványabb jele nélkül. Ezért idézheti az Anthologia humánéiban Szent Ferenc legendái közül éppen ezt (Ne feledjük, a kötet alcíme szerint Ötezer év bölcsessége...): „Szent Mihály böjtje idején történt. Egy éjszaka jajveszékelésre riadnak fel az atyafiak: - Meghalok éhen! - kiáltozta álmában egy kis újonc. Szent Ferenc tüstént talpon van; kenyeret szeg és a földre települve együtt falatozik az éhes újonccal. Másnap jókor reggel kiviszi magával a szőlőbe. Kenyér és szőlő: Krisztus teste és vére.” Tudjuk, hogy maga az Üdvözítő is megszegte olykor a szombat tilalmát, és hát ki tudta jobban, hogy milyen is az Istennek tetsző böjt, mint éppen az assisibéli fráter Ferenc?

A dilemmával - s bizonnyal annak személyes tapasztalataival is - Hamvas tökéletesen tisztában volt. Élete utolsó korszakában így fogalmaz a Mirázs című esszében (Patmosz III. 1964-66): „Bőven van ismeretünk arról, hogy a hagyomány az életéhség és az élettagadás, a dandy és az aszkéta antagonizmusának veszélyét mennyire kerüli. Azt is tudjuk, hogy miért. Akár az élveket falom, akár magamat sanyargatom, az önmagámra való sóvárság körén belül maradok. Mindez az én világom. Szűk, csak egyetlen pont. Az én földi gyönyöre, vagy az én földöntúli üdve. A világot odaadni a túlvilágért, vagy a túlvilágot a világért.” A „vagy-vagy” a „megrekedt élet” tünete. A tradíció több rétegének, típusának, fajtájának említése közül az „evangéliumi” most a leghangsúlyozottabb. „Az evangéliumi ember az életéhségből és az üdvéhségből megfordul (metanoia, tesuvah), fölfelé vezető útra lép, és az egész világot magával emeli. Énről nincs többé szó. Megtartom, ami az élet gyönyörében jó, és megtartom, ami az önmegtagadásban jó...”

Ez persze inkább tanítás, mint élet. Gyakran - többnyire? - betarthatatlan. Talán még az az állítás sem durva ebben az esetben, hogy az ember „gyarló állat”. „Az ember elképzelhetetlenül életéhes lény. Mindig oda megy, ahol több életben van része. Még arra is képes, hogy beteg legyen, ha az egészség kevés élményben részesíti. Mindig a több kell, a ragyogóbb, a tüzesebb, az érdekesebb, a komolyabb, az izgatóbb, a hatásosabb, a megragadóbb...” (Aranynapok, A babérliget- könyv). Hogy ezzel szemben a kertet választjuk, a csöndet, a hivalkodásmentes böjtöt, a kis dolgok csendes élvezetét, abban mi más is segíthetne, mint a tradíció tanulságai, mondja újra meg újra. „Az élet élvezete, és az, hogy az ember önmagát visszanyerje, tulajdonképpen egymást nem zárja ki. Mégis, aki az életet élvezi, önmagát elveszti, és aki önmagát vissza akarja nyerni, annak az élet gátlástalan élvezetéről le kell mondania.” És tovább: „Gátlástalan életszomjúság az embernek nem eredeti magatartása, hanem azért keletkezett, mert valamit, ami az életnél fontosabb, elveszített. A szomjúság — az Upanisádok kámája, Buddha krisnája, Böhme Gierje - a primordiális létezés teljessége elvesztésének következménye.

165