Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 6-7. szám - Alexa Károly: Hamvas Béla szakácskönyve (befejező rész)

Molnár Sándor írj le). Szentendrén dolgoznak a kertben, és délben bemennek az apró kis házba enni. Egy ágy, egy éjjeliszekrény, egy szék. „Leült az ágy szélére, a fal feló'li oldalon, én az ágy másik végére ültem, amely az ajtóhoz volt közel. Tudtam, hogy farkaséhes, mint jómagam. Ennek ellenére nyugodtan ülve maradt. Ellazította magát, és megnyugtatta a benne lévő éhséget, pár percig nem mozdult. Nyugodtan ült. Megszüntette magában a feszültséget. Figyeltem. Lassú és biztos mozdulattal elővette az éjjeliszekrényből a kosztot, az ágyra terített kenyeresruhára rakta. Aztán várt egy pillanatig. Majd a pléhbögrével kiment a konyhába, teleeresztette vízzel, és odatette a tűzhelyre. Visszajött, várt. Kenyeret vágott, megkínált. Maga is letört egy harapásnyit, és nyugodtan evett. Két-három harapás- nyi üres kenyér után vett húst. Egyszer megkérdeztem: - Miért nem veszel mindjárt húst? - Élvezem a kenyér ízét - volt a felelet.” íme a pózoktól, tehát mindennemű szerepjátéktól mentes autentikus életvitel. Amely szerény, szelíd és szegény, de önértékeinek tudatában lévő, tehát gazdag, s tudja, hogy a lét nemcsak táplál, de a táplálékkal mindig élvezetet is felajánl, amit el kell fogadni. Ez az életvitel és ez a kifelé is sugárzó magatartás valószínűleg előfeltétele az autentikus gondolkodásnak, aminek elképesztően gazdag rétegzettségét tárják fel és adják élőnkbe Hamvas Béla művei, jobbára naplóféléi és esszéi, de legkivált a tradíciót visszaidéző könyvei.

ÉLETÉHSÉG? ÉLETSZOM|ÚSÁG?

A háromkötetes és hatalmas tudást közvetítő életrajzi monográfia szerzője, Darabos Pál írja a Szarepta (1951-55) elemzésekor, hogy Hamvas „a modern tradicionalista gondolkozókkal, elsősorban René Guénonnal egybehangzóan az európai emberre az életéhséget tekinti jellemzőnek, aminek jelképe Faust, a fausti civilizáció...” Ez az életnek, a vitalitásnak mint legfőbb értéknek a kultuszát jelenti, s természetesen elfogadhatatlan a tradíció felismert szellemiségével áthatott gondolkodónak. S valóban a megnevezett esszégyűjtemény harmadik oldalán ott az idézhető mondat: „A magam számára nem ismerek kerülendőbbet, mint az életéhségről írni.” A szövegkörnyezet alapján itt az életéhség szót kissé átszínezi ugyan - mellékjelentésként - a „panasz” vagy a „panaszkodás” is, de akkor is szembe kell néznünk azzal a nagyon is életszerűnek mondható ellentmondással, mely az élet örömeinek, a mindennapi tapasztalatok élményes szépségeinek, s ezek között a jó ízeknek mosolygó elfogadása és a szikárabb filozófiai elvonatkoztatások között feszül. Szó volt már erről - ez Hamvas életének és művének talán legrokonszenvesebb dilemmája. Az élet igenlése és a lét igenlése, egyidejűleg. Az, hogy az életélvezés nem zárja ki az En magára találását, a szó legigazibb - „istenközeli” - értelmében. A keskeny mezsgye: az egyszerűség és természetesség, valamint a felülemelkedés és a „visszatérés” abba a tér- és időviszonylatba, amikor ez a kérdés még csak fel sem merülhetett. Amikor egy volt a lét és az élet. Amely letűnt világról csak az ősök föltalált csarnokaiban találunk biztató töredékeket.

Jellemző lehet az elmondottakra az a pár bekezdés, amely a már szóba hozott Eg)' csepp a kárhozatból című „belső útleírásban” olvasható - szinte „riportos” szikársággal - a böjtről. Észlelhetjük, hogy sokkal több itt a kizáró, elhatároló állítás, mint az igenlő. „Nem kívántam vezekelni. Nem akartam magamat valamiért megbüntetni. Semmiféle sanyargatás. Semmi szentimentalizmus. Mélyebb belátásra sem szomjaztam... A silentiumot és a böjtöt azért határoztam el, mert

164