Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 6-7. szám - Alexa Károly: Hamvas Béla szakácskönyve (befejező rész)
hogy koldusnak lenni jó... A birtok világa megsemmisült. De aránylag hamar meg tudtam érteni, hogy csak a birtok világának megsemmisülése után léphet az ember a létezés világába. Mint Jób.” Persze - hiszen hogyan is lehetne az emberiség jövőjét a XX. században derűlátóan szemlélni? - az ironikus zárlat itt sem maradhat el: „Ha az embert békében hagyják, öt év alatt ismét házat szerez, és kezdheti elölről. Befőtt és méz és borotvaszappan.” De a méz... Minden, ami szép, természetes és természeti, aminek köze van az autentikus léthez, az magához vonzza a kaptárok vagy faodúk aranyló csodáját. Egy szobor, az esquilinusi Vénusz? „Keményen izmos, mégis lágy, fiús, mégis gömbölyű, édes, de a méz természetes édességével, nem a cukoréval.” (Arkhai) A fák lombjából kizendülő ének? „A patak túlsó oldalán, az égerfán fülemüle énekel. Ami az ínynek a méz, az a fülnek a fülemüle hangja. Méz. Méz ez a lét minden lény számára.” {Karnevál) Es így jutunk el Hamvas Véda-fordítasznak és kommentárjának XXV. fejezetéhez, amely a Méz címet kapta (Az ősök nags/ csarnoka, 1943). A legfontosabbról beszél itt a szent szöveg magyarázata: a létfölötti létről, a létfölötti lét tündökléséről, vagyis arról az Énről, ami az éberség. A fény csak valami ízzel hasonlítható össze. „Ennek az abszolút éberségnek valamilyen közelebbről meg nem határozható anyaga és íze van, amit minden lélek ismer, s amire minden lélek ráismer; ez ő, ez benne az igazi és a valódi; ez az anyag és íz olyan, mint a méz.” Varázslatos, lírai szöveg ez a „megtisztult, megérett és megédesedett létről”, azaz a mézről. Az igazi lét teljességéről, hiszen mi vagyunk a méhek, és mi vagyunk a méz. A méz a föld, és a méz a víz, a tűz és a szél, a nap és a minden világtáj, méz a hold, meg a villám, a mennydörgés, a világűr, az igazság és a valóság, az emberi lény és az isteni Én. Cukor és méz? Egy stilisztikai alakzat Hamvas Béla műveiben... HAMVASSAL Ú | R A A KERTBEN Hamvas Béla életművének belletrisztikai és gondolati dimenzióiban az „ételnek” (s mindennek, ami ide kapcsolódik - a tálalástól az evésig, a torkosságtól a böjtölésig) nincs kitüntetett szerepe, mindazonáltal ez a szerep nem is mondható éppen jelentéktelennek. Figyelem és mértéktartás jellemzi ezen a téren is, mint mindenütt, ahol tudomásul veszi a létezés mindennapi kis valóságainak felkínálkozását. Az evés persze létszükséglet, a létfenntartás elemi kényszere és aktusa, ugyanakkor a puszta létfenntartás fölé emelkedő emberi hajlamok tárgya is, és mindeközben az egyik bölcseleti „út”, amely az egzisztencia érvényességének a megvalósításához vezet, természetesen, elsősorban mint szavak és képzetek hálója, mint imagináció. „Hamvas Béla szakácskönyve” tehát nem egy elrejtett „gasztroregény” rekonstrukciója, pláne nem valamiféle nyomorúságos XX. századi kelet-közép-európai személyes élettapasztalat-gyűjtemény (noha az is, de mennyire), és persze nem is valaminő irodalmi trakta, hanem - éljünk a szójátékkal - traktátus. Sőt latinos tudálékoskodással még traktamentumnak is mondhatnánk. Ami számára alkalmilag magánesemény volt, az értelmezve és leírva a mi számunkra már vendégség, vendéglátás, végtelenül gazdag - szellemi és egyben kulináris - kínálat. Hogyha Hamvasnak - a magánembernek, a szövegek elbeszélője mögötti per- szonának - és az ételeknek a viszonyát egyetlen képpel kellene jellemezni, arra egy emlékező följegyzésben bukkanunk rá (az In memóriám Hamvas Béla című kötetben 163
