Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 6-7. szám - Alexa Károly: Hamvas Béla szakácskönyve (befejező rész)

ben is gyakran van valamiféle érzéki többlet. Pl. a Karneválban egy kövér szerzetesről az áll, hogy „ujjai olyanok, mint a branschweigi kolbászkák” - és persze ő lesz az, aki egy hatalmas ételkatalógussal nehezíti tovább az ostrom pincelakóinak életét.

Bonyolultabb formát mutat Pataj lázas vallomása szintén a Karneválból, amely a kifejezhetetlen vágyat a szerelem és az evés, a felfalás, a bekebelezés ősi azonosításával igyekszik a szeretett lény számára felfoghatóvá tenni: „Fényből gyúrok neked tésztát, Abihail, holdfényből gyúrok tésztát, a fülemüle énekében főzöm meg, és a csillagokból szórok rá mákot...”

Az író bizarrériára hajlamos fantáziájának - és antisznobériájának, vagy, mondjuk, kedélyes kultúrkritikájának - vad szárnyalására is itt leljük a példát, ama szakaszban, ahol egy Gambrinus (!) nevű figura beszámol tervezett korcsmájáról, ahol étel nincs, csak szellemi táplálék. Ebben a korcsmában - „un restaurant spi- rituel” - irodalmi művek helyettesítik a szokványos éttermi kínálatot, természetesen a köznapi menük rendjének megfelelően. Egyszerű vegyes ételnek szánja pl. a Toldi-magyarázatokat (amelyek már a maguk korában sem tartoztak az irodalomtörténet és a magyartanítás csúcsteljesítményei közé). Rizs helyett homéroszi költeményeket kínál Baudelaire-mártással. A skolasztikusokat csak az igényeseknek szánja, vékony szeletekben, költeményekkel körítve. Morus Tamáshoz bantu néger vagy patagon dalok, ausztráliai himnuszok, orfikus töredékek, Euripidész fragmentumai és a Gilgames képeznék a salátát. A borsos tokánvt Mózes öt könyve vagy a Boswell-féle Johnson élete helyettesítené, a hideg sonkát Rabelais, a vesepecsenyét Shakespeare... Képzeletmozdító javallat az olvasónak George Sand mint mogyorós tekercs, a Hamlet mint sonkával töltött vajaskifli, Démokritosz mint mákos tészta...

Az efféléket olvasva nem lepődünk meg azon, hogy nagy gúnyiratában (Oda a XX. századhoz, 1945) - pártolólag ironizálva azokon, akik „ellenvéleményt jelentettek be” be a hegelizmussal szemben - a filozófus álszenteket így vulgarizálja: „Aligha van nagyobb élvezet, mint sötét és fenyegető szentbeszédeket tartani a disznóhúsevés ellen, aztán hazamenni és titokban négy darab tenyérnyi pirosra sült rántott karajt lenyelni.” (Nemcsak a gúny munkálkodik itt - vélelmezhetjük -, hanem ama bizonyos személyes tapasztalatokra emlékező - 1945-öt írunk - „élvetegség” is, mint oly gyakran Hamvasnál.) A babérligetkönyvben olvasható Túlvilági kalauz a modern másvilágban uralkodó rendetlenséget és korrupciót így jellemzi: „Mindennapos jelenség, hogy nem friss, dohos, avas, penészes mannát szolgáltatnak ki, a nektár meg savanyú, zavaros és sokak szerint olyan, mint az uborkalé.” „Életük egzisztenciája tisztátalan főzet, iszapos kocsonya, szaguk a rothadó húsra emlékeztet” - így a Szilveszter.

Ha ilyen a rossz, a méltatlan élet (mert ilyenné szállítja alá a történelem soha nem nyugvó démona), akkor vajon milyen a jó halál, a halál, ami nem ér készület- lenül? A kifejezhetetlent itt is ételek „szavai”, azaz ételek imaginációja hivatott felfoghatóvá tenni. Az apokaliptikus monológban olvassuk (Titkos jegyzőkönyv): „A halál pillanatában az emberi élet igen rövid időre teljes egészében és egyszerre kiteljesedik. Valahogy úgy kellene elképzelni, hogy minden falat kenyér, minden csepp tej, hús és gyümölcs, tészta és bor, víz és hal és főzelék és leves és saláta és szalonna és sajt, amit valaha megevett és megivott, az a sok száz és ezer mázsára vagy tonnára vagy hordóra menő étel és ital lényemben egyszerre esedékessé válik,

161