Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 6-7. szám - Alexa Károly: Hamvas Béla szakácskönyve (befejező rész)

tos hitet tételezi föl, hogy a világ egységes, hogy a létezés legkülönbözőbb élő és élettelen elementumai között is mindig találhatni közös tulajdonságot, a színt, a méretet, a funkciót, a formát, az eredetet, esetlegesen a végletes különbözőséget. Mindennek köze van mindenhez. S ez a felismerés még a köznapi szemlélettől sem idegen, ha elég türelmes, nyitott, és hisz a fantáziában.

Egyetlen klasszikus magyar példát idézzünk csupán, Mikszáthot, s tőle is csak a Beszterce ostromát. Nem feledve, de különösebb jelentést sem tulajdonítva annak a ténynek, hogy ő is felföldi lutheránus, mint Hamvas, jóllehet ő a vidéki-kisúri-tót- sági fertályról és nem a városi-németes-lateiner közegből. Mindenesetre Hamvas is emlegeti őt, az „északi géniusz” ama megnyilatkozásaként, amely nem tud szabadulni a babonától, a hívő-hitetlen érzelmi vallásosságnak ettől az alaktalan, rítustalan és dogmátlan változatától. „A babonás ember, mint Mikszáth, a jellegzetesen északi hiszékeny ateista, nem vallásos, de képzeletében nem tud mással foglalkozni, mint Zrínyi csodálatos feltámadásával és Szent Péter esernyőjével, és bár látszólag a csodát neveti ki, mégis csak azt tudja komolyan venni.” Ezt az „iro- dalmias” kitérőt egy mélyebbre ható gyanú is motiválja: a regényíró Hamvasnak sokkal több köze van Mikszáthhoz, mint gondolnánk. Tegyük csak egymás mellé akár a két író groteszk alakjainak sorát, ezek anekdotikus viselkedési formáit, akár fantasztikus regényötleteit, akár a Karnevál századfordulós létidejét és kisvárosát meg az előd felföldi elbeszéléseinek vonatkozó mozzanatait.

A Beszterce témája már magában is abszurd. Valószerű képtelenség, képtelen realitás. Panoptikumvilág, ha nem is nélkülözi a szentimentális és hősi elemeket. Különösen határozott ez a benyomásunk, ha a Karnevál „felől” olvassuk... Ha meg a „kulinaritás” felől, akkor meglepőnek aligha tarthatjuk, hogy a beszély legelső mondata ez: „Esztendők sora óta együtt szoktam vacsorálni az István főherceg vendéglőben az én igen t. barátommal, gróf Pongrácz Károly képviselővel és tábornokkal.” Azaz a történet-„elbeszélés”, amely nem óhajt valóságnak látszani, bizarr mese. S itt nem lehet nem gondolnunk Hamvas regényelméleti fejtegetésére, amelyben - ráadásul - a központi hős az a Don Quijote, „aki” Mikszáth bolondos, majd megtébolyodó különcének mintája is, olvasmánya és vállalt példaképe is. A bizarrul kedélyes atmoszféra „hozza elő” az elbeszélőből a konyhai-ebédlői hasonlatokat. A széptevő svihák túl hirtelen nyomakodása egy kétes erkölcsű nőnél: „Még a hitvány levesre is rá kell fújni előbb s csak azután viheti az ember a szájához.” Ugyanez a cirkuszi delnő menekülve: „Ki-kibukkant néha a ló és úrnője alakja, de csak halaványan, úgy messziről, mint egy tejben úszó légy.” Amit-akit aligha kell bemutatni: „Nagyon, nagyon kedves úr volt, olyan kellemes volt, mint a cukor.” (A „cukrosságról” Hamvasnak is meglesz a véleménye.) Ebben az elbeszélt világban még a fenséges természet sem kerülheti ki a groteszk hasonlítás írói erőszakoskodását. A leszálló, alkonyi napról olvassuk: „A melege nélkül, a fénye nélkül, az is elvesztené a tekintélyét. Olyan haszontalan cifraság volna az égen, mint egy vándorló tojássárgája...”

Hamvas hasonlatai természetesen gyakran - s talán többségükben - nem az „olyan mint” formájú egyszerű stilisztikai alakzatok. Vannak itt metaforák, me- tonímiák („ez - most-az”), sőt olyan hosszabb szövegrészek is, amelyek ki sem teszik az „azonosítandót”, arra csak a szöveg egésze, sőt alkalmasint az életmű egészére jellemző gondolati mechanizmus utal. Próbálkozzunk egy vázlatos tipológiával.

Az egyszerűbb - „olyan, mint” - formákat a regényekben találjuk, de még ezek160