Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 6-7. szám - Lajta Erika: Relatív embertartalom (3. rész)
A reménytelenség új frontja nyílt meg előttem apám agyvérzésével. A gyorsuló idő helyett a lassuló idő kora. A lehetőségek helyett a meghatározottságok szorítása. Egyenes vonalú fejlődés helyett? - megtorpanások. Tágas mozgástér helyett? - szűk keresztmetszetek. Mi, a család persze nem szállhatunk ki a mókuskerékből, bármennyire kilátástalannak ígérkezik is felvenni a harcot a betegség következményeivel, annak a Burke, angol filozófustól származó erkölcsi parancsnak a jegyében, mely szerint „senki sem követ el nagyobb hibát, mint az, aki semmit sem tesz, azt gondolván, hogy úgyis csak keveset tehet”. De hogyan állunk a Misivel? Idestova több mint három hónapja majd’ minden délutánját édesapám tornáztatásának szenteli, anélkül, hogy a rengeteg munka látványos eredménybe érett volna. Meddig győzi türelemmel? S még ha nem gyűrné is le a fásultság, nem fáradna bele a sziszifuszi küzdelembe, hagyhatjuk-e mi, az anyámmal, hogy ekkora áldozatot hozzon értünk minden viszontszolgáltatás nélkül? Amikor Misi fel kezdett járni a kórházba, még nem volt tisztában azzal, mit vállal; nem tudhatta, hogy az agytörzset is megtámadó agyvérzésnél a javulást nem hetekben, még csak nem is hónapokban mérik. A legkisebb időegység: az év. Most, hogy már mind a négyünk számára egyre nyilvánvalóbb, mire számíthatunk és mire nem, meddig juthatunk el és meddig nem, kapcsolatunkra újabb tehertétel nehezedik. Édesapám már-már fél tőlünk. Számára én és a Misi egy bizonyos szempontból összemosódunk, egyéniségünket vesztjük: a vele szemben támasztott teljesítménykövetelményeket képviseljük. Ha rosszul csinál egy-egy tornagyakorlatot vagy uram bocsá’, meg se próbálja, Misi arcáról néha olyan érzelmeket olvasok le, amelyeknek címzettje nem kizárólag az apám. Utóvégre ki az, aki miatt belekeveredett ebbe az egészbe? Ki a fene húzta be őt a csőbe? Az én haragom is legalább három célpontra irányul. Az édesapámra - ez evidencia. Önmagámra - ami nálam szintén szokásszámba megy. No és ott a Misi... Megalázónak érzem, hogy rászorulok. Megalázónak érzem, hogy kegyet gyakorol velem szemben. Megalázónak érzem, hogy alárendelt pozícióba kerültem, hiszen ő csak ad, úgy, hogy semmit sem kér tőlem. Az I. világháború alatt készült francia filmhíradókban nem mutatták magukat a csatákat, szigorúan tilos volt közvetlenül az áldozatokra: az elesettekre vagy a hadirokkantakra irányítani a kamerákat. Az illetékesek jó hangulatú háborút szerettek volna. S e célt mi szolgálhatta volna jobban, mint hogy a reáliáktól megkímélték a hátországot. Virágbokrétás, rezesbandás búcsúztatások, jól táplált, mosolygó katonák - ez beleillett a képbe. A háborúból azonban jobbnak látszott kihagyni a vért, a 152
