Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 6-7. szám - Lajta Erika: Relatív embertartalom (3. rész)
szenvedést, sőt még az ellenséget is. (Nem viccelek! Ki volt adva, hogy ellenséges katona nem szerepelhet a filmhíradóban, kivéve ha az illető már veszélytelennek tekinthető: hadifogságba esett.) A II. világháborúban - mint totális háborúban - már egészen más elvek érvényesültek. Műfajt váltott a háború. A filmhíradók az akciófilmek logikáját követték. Egy hatásos filmhíradóhoz kellő számú, az életétől látványos hadműveletek közepette búcsúzni kénytelen halott kellett. A filmkockákon emellett feltűntek súlyos sebesültek, mínusz negyven fokos hidegben didergő, csontsovány emberek. Nemcsak a tudósítók örök dilemmája, hogy mi az, amit mások szeme elé lehet tárniuk, s mi az, amit láttak ugyan, de láttatniuk mégsem szabad, hanem az alkotóművészeké is. Meddig mehetnek el a valóság ábrázolásában? S mikor kell elszakadniuk a valóságtól, mert ha ezt nem tennék, a naturalizmus legsötétebb tónusai innák bele magukat a művükbe. A napokban láttam a Felhő a Gangesz felett című fesztiváldíjas filmet. A főszereplő, egy leépülése végső stádiumában lévő drogos férfi a több mint kétórás vetítési idő alatt egyfolytában öklendezett, beszart és bepisált - sokkolva az intellektuálisabb élményekhez szokott közönséget. Megint csak felvetődött bennem a kérdés: helyes-e mindent megmutatni?, helyes-e mindent a nyilvánosság elé tárni? Vagy ha mondjuk egy romantikus szerelmes filmben a rendezőnek eszébe nem jutna, hogy az ifjú hősökről közelképet készítsen vécézés közben, pedig hát ők is, mint mindnyájan, engednek elemi szükségleteiknek, akkor egy beteg emberrel meg lehet-e csinálni, hogy az életét az ürítés különböző módozatai köré fókuszáljuk? Apám a következő gyakorlati problémák megoldását jelenti a számomra: etetés, öltöztetés, a vizelet- és széklet kibocsátásában való közreműködés. Szükségét háromféleképpen végzi. Ott a pelenka, melynek viselését még a gyógyultabbak sem mellőzhetik. A következő lehetőség a kacsa. (Sajnos, nem könnyű használni, ezért gyakran megesik, hogy a tartalma az ágyba zúdul.) Ha jobb erőben van, ki lehet kísérni apukát a vécére is, s pár apró művelet után: úgymint nadráglehúzás, pelenkaletépés, az ülőkére ültetés, fenékkitörlés, pelenkakidobás, nadrágfelhúzás, valamint az ágyhoz visszaérve egy új pelenka felhelyezése, túl is van az egészen. Aki nem araszolt végig ezeken a lépcsőfokokon, azt hiheti, egyenes vonalú fejlődésről van szó. Először pelenka. Aztán kacsa. Végül a vécé. Am ez nem így van! Ha a beteg előrébb lépett egyet, korántsem biztos, hogy tartja a rangját. Megesik, hogy valamelyikük egyetlen délután leforgása alatt végigzongorázza az egész skálát. Kacsát kér. Kikísérteti magát a vécére. Végül mégis a jó öreg pelenkát tiszteli meg. De hát illendő erről említést tenni? Illendő az ilyesmit egyáltalán észrevenni? Nem az I. világháborús operatőrök szelektív világlátása kellene legyen számunkra is a követendő példa? Folytatjuk 153
