Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 6-7. szám - Lajta Erika: Relatív embertartalom (3. rész)
- Szerintem nem valami bölcs dolog a gyógytornásztól, hogy már most, amikor még több hónapot kell eltöltenie a kórházban, tolókocsival rémisztgeti apukát - kockáztattam meg egy bíráló megjegyzést.- O a szakember. O tudja - vette védelmébe az anyám. - Szokniuk kell a betegeknek a gondolatot. Nem jó, ha amikor kikerülnek, akkor szembesülnek vele, hogy segédeszközökre szorulnak. Elemi érdekük, hogy megbarátkozzanak jövendő' életük elengedhetetlen kellékeivel. „Úgy látszik, nemcsak apám hospitalizálódott - állapítom meg -, hanem anyám is. Úgy érvel, mintha nem is apámhoz, hanem a kórházhoz tartozna.” De mivel lehet apukát ezek után ösztönözni? Én eddig az akaraterejére hivatkoztam. Eszébe juttattam azt a szovjet háborús filmet - és szerencsére apám emlékezett is rá, sőt, példát, hitet merített belőle -, amelyben egy pilóta egy légi ütközetben elveszti mindkét lábát, de addig küzd, addig gyakorol vasszorgalommal, míg újra felszállhat a repülőgépével. Ha nem saját, hát műlábbal! Apám a XX. században szocializálódott. Ez a század egy bizonyos nézőszögből a voluntarizmus évszázada volt. „Az akarat diadala” - Hitlertől és Leni Riefensthaltól. Túlméretezett, teljesíthetetlen ötéves tervek, felülről szervezett, normarendezések alapjául szolgáló munkaversenyek - Sztálintól, Rákositól. No meg egy életen át tartó hajsza, önkizsákmányolás - a nagy átlagtól, akikhez az én édesapám is tartozott. Apám nemzedékét arra buzdították, dolgozzon még keményebben, még hatékonyabban a kommunizmus győzelme érdekében. Aztán a szocialista jövő helyébe a piacgazdaság és a demokrácia lépett, de abban nem volt változás, hogy újra hórukkra szerették volna fogni. Még egy kis munka! Még egy kis kitartás! Édesapámból már annyian, annyiszor akarták kihajtani az utolsó szuszt is, hogy meg kell vallanom, egy cseppet se csodálnám, ha elege lenne az egészből, s pestiesen szólva, bedobná a törölközőt. Különösen, ha a reális jövőkép egy tolókocsi alakjában testesül meg. Az álom meg egy hármasbot. Életem férfija az apám. Mielőtt bárki is félreértené ezen kijelentésemet, sietek leszögezni: semmiképpen sem abban az értelemben, hogy piedesztálra állítottam volna, hogy minden férfit hozzámértem volna. Inkább csak szükségmegoldás volt, hogy apám maradt a legfontosabb férfi, a standard elem az életemben, hiszen minden más férfi elmaradozott, kidőlt mellőlem. Apukával nem merengtünk el azon, hogy illünk-e egymáshoz. Nem merengtünk el azon se, hogy van-e együtt jövőnk. Volt jövőnk - még ha ennek a jövőnek nem is mi, ketten teremtettük meg az alapját, hanem ugyanaz a személy, aki a jelenünkét is. Az anyám. Éltük a magunk életét, történetesen közös háztartásban, egy fedél alatt, anélkül, hogy ez bármelyikünket is túlzottan megterhelte, túlzott alkalmazkodásra késztette volna. 150
