Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 6-7. szám - Lajta Erika: Relatív embertartalom (3. rész)
Amíg az intenzív osztályon voltunk, a pokolból a purgatóriumba vágyódok sóvárgásával gondoltunk a rehabilitációs osztályra. Egyszer még el is határoztam, besettenkedek oda. De mert egy kórház mindig áttekinthetetlen alaprajzú, labirintus- szövevényességű, érthetetlen szintkülönbségekkel, lejtő és emelkedő folyosókkal, szegletekkel, kanyarulatokkal, benyílók és átjárók sokaságával telezsúfolt épület; hatalmas fehér ajtók váltakoznak keskeny kis fülkékkel, mintha bárhol bejáratot lehetne vágni a falba, és mögötte máris ott lenne egy kórterem vagy egy műtő, persze, hogy nem sikerült megtalálnom. Eltévedésem csak növelte a rehabilitációs részleg mítoszát, a mítoszt, amit egyébként is hatalmasra duzzasztott a személyzet.- Ott aztán minden betegből kihozzák, ami benne van! - tartotta a fáma. - Van gyógytornász. Van logopédus. Személyre szabott terápia. Azon a napon, amikor egyhavi várakoztatás után végre átkerült a rehabilitációra, apám arcán is elégedettség tükröződött, mi, anyámmal azonban elkeseredetten mentünk haza. Nem az tört le, milyenek a körülmények: a felvonulási épületből átalakított részleg falán tátongó mély hasadékokra ügyet se vetettünk, ahogyan az sem zavart, milyen szűkösek, szegényesek a betegszobák, az egyetlen vécé pedig tocsog a vizelettől. Számunkra egy volt csak érdekes. Hogy mi az a szint, amelyet a nemegyszer már féléve bent lévő betegek mozgásban, beszédben, értelemben, és önmaguk ellátásának mértékében elérnek, márpedig a sok tolókocsi, járókeret és a hamarosan hazabocsátandók fenekén is ott feszülő pelenka rögtön jelezte a korlátokat. Mit vehetett ebből észre édesapám? Megértette, felfogta, milyen kilátások elébe néz? Érzékelte a korlátokat? A gyógyulás relatív voltát? Azt, hogy bizonyos, visszafordíthatatlan folyamatokkal szemben tehetetlen az orvostudomány. Hogy amit elszenvedni volt kénytelen, annak következményeit úgy nevezik a szakkönyvek: maradandó fogyatékosság. Már nem áltattuk, nem ébresztettünk benne hiú reményeket, nem hitegettük azzal, hogy nemsokára hazajöhet, de arra se készítettük fel, hogy radikális életmódváltással kell számolnia. Ha a tolószéket állítottuk volna elébe, mint perspektívát, mi ösztökélte volna mozgásra, tornára, mi sarkallta volna a továbblépéshez szükséges erőfeszítésekre?- Apuka teljesen összeomlott! - hozta tegnap a lesújtó hírt az édesanyám, és mert az utóbbi hetekre inkább egyfajta, a türelmünket erősen próbára tevő stagnálás volt jellemző, mintsem javulás, az első érzésem a düh volt: hát ez nem igaz!, én ezt egész egyszerűen már nem bírom idegekkel! Mi a fene történt már megint szegény szerencsétlen apukával? Kiderült, a gyógytornásza meg akarta beszélni vele, milyen tolókocsit írjanak fel neki, a társadalombiztosítás által támogatott, kedvezményes áron, de ő kiabálni, hevesen tiltakozni kezdett:- Nem kell! Nem kell tolókocsi! Nem kell!!! Az egész délutánt végigsírta. Anyám azzal tudta csak úgy, ahogy lecsillapítani, hogy nem muszáj kiváltanunk a tolókocsit, ez csak egy lehetőség, amit ha jobban lesz, nem biztos, hogy igénybe veszünk. 149
