Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 6-7. szám - Lajta Erika: Relatív embertartalom (3. rész)
Akárki látja a kórházban, milyen rátermetten, milyen végtelen türelemmel foglalkozik az édesapámmal, gyógytornásznak hiszi Misit. Eleinte az ápolónők is gyógytornásznak, méghozzá kívülről fogadott, idegen gyógytornásznak nézték, s mivel ilyeneknek szigorúan tilos a kórházban működniük, egyikük beárulta a főorvosasszonynak, hogy idejár. A főorvosasszony a következő alkalommal, amikor azon kapta, hogy finom, óvatos mozdulatokkal apám bénult, jobb lábfejét hajlíthatja, feszíti hátra, kérdőre is vonta Misit:- Kicsoda maga? Miért rángatja ezt a szerencsétlen embert? A legsúlyosabb betegünket, akinek agytörzset ért az agyvérzése! A szerencsétlen ember, vagyis az édesapám, nem tudott Misi védelmére kelni. Misinek is torkán akadt a szó.- O a vőnk - mentette meg a helyzetet anyám.- Szóval hozzátartozó. Az más... - enyhült meg az ápolónők által nem véletlenül csak nagyasszonynak nevezett főorvosasszony, s természetesen mint rokont, nem tilthatta ki Misit a kórházból. Azt, hogy apám veje, s így az én férjem lenne, azt az osztályra meglehetősen ritkán, jóformán csak a nagyvizitekkor benéző főorvosnő elhitte, a gyakrabban ott forgolódó ápolónők ellenben kétkedve fogadják. A múltkor is megkérdezte tőlem az egyikük:- Hol gyógytornász az a jóképű fiatalember, aki az édesapjához jár?- Nem gyógytornász. A párom. A párom - állítottam. Ezzel nem hazudtoltam meg anyámat, elvégre ha a páromnak mondom, akkor a férjem is lehet. Ugyanakkor nem is hazudtam - gratulálok magamnak, amiért ilyen ügyesen vágtam ki magam a kelepcéből. „Érdekes - tűnődöm el. - Nap mint nap találkozom a többi beteg látogatóival, hozzátartozóival, s nem okoz nehézséget megállapítanom, milyen kapcsolatban vannak. Ez feleség. Ez lánygyermek. Ez az illető lányának barátja. Ez meg távoli rokon, egyszerű ismerős... Sohasem tévedek. Az viszont, hogy mások sehogy se tudják a Misit a férjemként elfogadni, egyértelműen jelzi, hogy azok felé, akik bennünket együtt látnak, egészen más üzenetet közvetítünk. Nem úgy viselkedünk egymással, ahogy egy szerelmespár szokott.” Az még nem is lenne olyan nagy baj, hogy a kórházban a valóságnak megfelelő viszonyt tételeznek-e fel közöttünk, vagy sem. De mit gondol az anyám, aki tudja, mióta nem voltunk már a Misivel kettesben? Mit gondol az apám, aki állítólag már többször is rákérdezett, a kórház után feljön-e hozzánk a Misi, illetve én elmegyek-e hozzá. Hogy apuka tornáztatásában olyan nagy odaadással vesz részt, vagyis, hogy bizonyos értelemben betagozódott a családba, ugyanakkor irántam szemmel láthatóan semminemű érdeklődést nem tanúsít, tápot ad a találgatásoknak. Anyuka minden eddiginél átlátszóbb módon próbálja kipuhatolni, hogyan is állok a Misivel. Szeretjük-e egymást? Lesz-e ebből valaha házasság? Vagy fuccs az egésznek? Otölök-hatolok. Ellentmondásokba keverek. Máskor meg hallgatok. Ezt legalább annak tulajdoníthatja, hogy a tapintatlansága némított el. De bármit teszek is, az sajnos már mások előtt se titok, hogy valami nincs 147
