Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 6-7. szám - Lajta Erika: Relatív embertartalom (3. rész)
Lelkifurdalást érzünk, amikor halljuk, hogy más családok már hirdetik is a lakásukat, hogy mielőbb földszintesre cserélhessék. Címeket adogatnak egymásnak. A legnagyobb ázsiója azoknak a környékeknek van, ahol nem kell megküzdeni a szintkülönbségekkel: rámpák sora segíti a közlekedést. Az egyik agyinfarktusos beteg felesége odajön az ágyunkhoz elpanaszolni, mennyit lótnak-futnak teljesen hiába. Szerinte egész Budapesten nincs egy olyan lakás, amelynek kialakításakor gondoltak volna egy mozgáskorlátozott beszűkült lehetőségeire, megnövekedett térigényére. Szavai legnagyobb hatással apámra vannak. Beigazolódik az a tétel, hogy egy agyvérzéses beteggel csínján kell bánni, mert mindent megért, amit előtte beszélnek, s a hallottakat értelmezni se rest. Félelem költözik a szemébe. Félelem, a könnyek szálláscsinálója.- Ti ne adjátok el a lakást! Ne adjátok el! - ragaszkodik élete fő művéhez. -Jó erős korlát van a lépcsőházban. Le tudok majd menni. Már régen vége az első hetek illúziókeltésének, melynek fő oka az volt, hogy mi, magunk is illúziókat kergettünk. Akkoriban azzal hitegettük, hogy hamarosan hazajöhet, hamarosan újra egészséges lesz. Most nem mondunk semmit. Édesapám elbizonytalanodva ismétli meg:- Le tudok majd menni.- Ne izgasd magad, apuka! - nyomok a feje búbjára egy csókot. - Egyáltalán nem biztos, hogy el kell költöznünk. Majd meglátjuk, hogyan haladsz. Tudod, hogy szépen tornáznod, igyekezned kell. Ugye, tudod? Már megint pityeregni kezd.- Ne adjátok el! - hajtogatja. - Ne adjátok el! Mozgósodik bennem a jogász, az ehhez a pályához nélkülözhetetlen racionalitás már össze is veti a várható előnyöket és hátrányokat. Eladunk. Veszünk. Illetéket, jövedelemadót fizetünk. Mindenesetre ha úgy döntenénk, hogy mégse kótyavetyéljük el négyszobás pasaréti lakásunkat, akkor is föl kell készülnünk apuka fogadására. A küszöböket föl kell számolni. A szőnyegeket sutba kell hajítani. A fürdőszoba és a vécé is átalakításra szorul, mindenhova kapaszkodókat, csúszás- gátlókat kell szereltetnünk, s nyilván még számos más szerkezet, eszköz van, amelyekkel a lehetőségekhez képest komfortosabbá tehetjük édesapám életét. Apám betegsége - ez már most látszik - túléli őt, magát. Nyomot hagy. Beleég a bútorokba, a falakba, nemcsak az emberi agyakba. Ámbár kétesélyes, van-e Isten, a magam részéről célszerűnek tartom, ha úgy viszonyulok hozzá, mintha lenne. Ha ugyanis nincs Isten, s én mégis udvarolok neki egy kicsit, legfeljebb csak elvesztegettem egy kis időt, amit hasznosabban is eltölthettem volna; ha viszont van Isten, én balgatag meg fütyülök rá, nem teszem-e ki magamat és a családomat a bosszújának? Apám máshogy kalkulált, mint én. Volt néhány gesztusa, amelyek arra utaltak, hogy Istent nem tekinti olyan tényezőnek, akinek beleszólást kellene 143
