Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 6-7. szám - Lajta Erika: Relatív embertartalom (3. rész)

Egy nagybeteg még nem tud színlelni, szimulálni.

A gyógyulás jele, ha már azon töri a fejét, hogy a környezetét manipulálja. Ha kedvezményeket csikar ki. Ha dacoskodik. Ha jeleneteket rögtönöz. Feltételezésem olyan tetszetős, hogy úgy döntök, készpénznek veszem. Rászólok apukára:- Ne csinálj úgy, mint akinek valami hajde nagy baja van! Hál’ istennek, nem vagy te már olyan súlyos beteg. De nem ám!

Szemrehányóan néz ő, a rossz beteg. Rám, a csapnivaló betegápolóra.

Mióta belefogtam apámról írott regényembe, anélkül, hogy előzetesen felmértem volna, milyen terhet veszek a nyakamba, ez a kétes kimenetelű vállalkozás megköveteli tőlem, hogy minden részletével, minden árnyalatával, minden rejtett és nyilvánvaló összefüggésével rögzítsem az események láncolatát, s egyben azon parányi emberi közösségen belül, amelynek alakulását, változását e feljegyzés követni kívánja, mindjárt kettős szerepet töltsék be: a résztvevőét és a kívülállóét.

Ez így, együtt, kissé megterhelő.

Pedig van itt még jó néhány kettősség.

Mondják, egy író még a szülei haláltusája közben is regisztrál. Számba veszi a körülményeket, lajstromozza az érzelmeket. Késlekedés nélkül lecsap a hálás témára, s a haláleset mintegy megkettőződik a keze alatt: nemcsak a véres valóságnak, hanem írói munkásságának is integráns része lesz.

Apám betegségének története ugyanilyen kétrétegű. A sors írja - copyright: Isten! -, de társszerzőként én is bekapcsolódok, s bizony nemegyszer dühöngök, amikor azt kell tapasztaljam, hogy az alapsztori pocsék, használhatatlan.

Olykor belső konfliktust okoz kettős státuszom. Apám lányaként rövid, kevéssé izgalmas, happy endes történetben vagyok érdekelt. íróként viszont? Egészen más az érdekem.

Kettős látás kezd kialakulni bennem.

Bemegyek a kórházba apukához, és ha azt tapasztalom, hogy minden rendben van: bizakodó hangulatban tornázgat, nem nyafog, mert elcsúszott a pelenkája, vagy fáj valamije, akkor az egyik (írói) szememmel sírok, a másik (rokoni) szememmel nevetek.

Más a helyzet, ha abban az ingerszegény környezetben, amelyet egy kórház többhónapnyi ott tartózkodás után nyújtani képes, új élményforrás mutatkozik. Ilyenkor fölélénkülök. Működésbe lép bennem az író.

Egy kórházban az embernek elvileg jó esélye lenne arra, hogy találkozzon a halállal. En és a halál azonban mégis elkerültük egymást. Apámnak ugyan az intenzív osztályon mindkét ágyszomszédja meghalt, de pár nappal az után, hogy mi már átkerültünk a rehabilitációra, így én nem „profitálhattam” a halálukból.

Mi történt még?

Járni tanuló lábadozók combnyaktörései, súlyos zúzódásai a kórház kemény kövezetén.

140