Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 6-7. szám - Lajta Erika: Relatív embertartalom (3. rész)

A faun, a férfi és a nő

Néhány hete még azt felelte volna, hogy:- Nem tudom, - most viszont öntudatosan kivágja magát a slamasztikából:-Hagyjuk abba! Fáradt vagyok. Lefekszem.- Nem javasolom, hogy lefeküdj. Ha most lefekszel, éjjel nem tudsz majd aludni. Szellemi tornázzunk tovább, jó? Még sok tanulnivalónk van.- Nem jó. Nem jó! Egyáltalán nem jó! - hapacinázik. - Rosszindulatú vagy. Rosszakat kérdezel. Rosszat akarsz nekem.

Nyűgös.

Míg én nagy komolyan magyarázom neki, hogy nem öncélúan, nem „lejáratási” szándékkal faggatom, hanem azért, hogy a károsodott agyterületeket kiváltva újra munkába álljanak az agysejtjei, s újra tudjon mindent, amit elfelejtett, panaszosan nyöszörög.

Elkezdi az arcát fintorgatni, a szívét fájlalni, a pelenkáját nyomogatni, de még a jó lábával is heves, nyugtalan mozdulatokat tesz, mint akit agyonkínoztak, halálra gyötörtek. Mint aki a fasiszta keretlegények kezébe került. Mint akit a Lenin-fiúk alaposan helybenhagytak. Mint akin átgázolt a XX. század.

Szenved. Vagy csak művileg állítja elő' a szenvedést? Szimulál?

Ki tudhatja?

Szavai és gesztusai között, melyek mint beszéd és testbeszéd nyilvánvalóan azonos tőről kellene, hogy fakadjanak, sokszor nemcsak nüansznyi eltérés mutatkozik, hanem egyenesen szakadék tátong - most azonban mindkettő egybevág, talán túlságosan is egybevág. De fakadjon bár ez az egybeesés tettetésből, megtévesztési szándékból, kétségkívül jelentős lépés előre, mivel mit tekinthetünk inkább emberinek, mint hogy az ember, ha csak teheti, igyekszik kijátszani embertársait.

139