Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 1. szám - Lászlóffy Csaba: Egyidejűségek
Bogáné a szeméhez kapott; száraz és szálkás volt a szeme sarka. Az ablaküvegen lefolyó esőcseppek összekuszálták előtte a kilátást. „Most könnyű rajtam ütni - mondta Boga. - A fiam is... - nem fejezte be a mondatot. „Mi van vele?” - kérdezte erőtlenül az asszony, de már meg is bánta, hogy közbeszólt. „Amióta ellenem nevelték - Boga most hatásos szünetet tartott. - Vagy az is lehet, hogy úgy született.” „Mind jobban esik” - sóhajtotta Bogáné. „Pedig lett volna idő észbe kapni... neked is! - osztotta ki a szerepeket Boga. - Amíg én házon kívül voltam, éjjel-nappal szolgálatban... Hány éjszakát átvirrasztottam, kávéval, koffeinnel. Vigyáznom kellett szinte minden percben, nehogy hibázzak. - Megmarkolta a biedermeier fotel karfáját; idegesen csattant fel. - Igenis! Hogy egyetlen gyanús alakot se hagyjak futni... A kötelességemet teljesítettem!” A Bogáné ajka, amint ott állt férje mellett, némán mozgott, mintha imádkozna. Számolta a vizespohárba hulló cseppeket. „Vedd be gyorsan. Megint felizgattad magad.” Boga összevont szemöldökkel, haragosan, de engedelmeskedett, majd merev tartásban - a feje zakatoló, nehéz mozdony volt - tusakodott magában, hogy vajon meddig sikerül még megtartania, ha pozícióját nem is, de egyáltalán az állását? A vaspántos kaput bámulta meg a felgereblyézett homoksávot. Bogáné csak állt, percekig állt, feltartott kezében az üres pohárral, mintha abba kapaszkodott volna meg. „Látod, megint képzelődtél - mondta szelíden, nem tudni, mennyi idő múlva, és némi elégedettséggel nézett a fogason csüngő elegáns pongyolájára. - Nem zaklatott senki.” Boga harciasán kapta fel hegyes állát. „Csak azt várnák ki, amíg tisztázódnak a dolgok. Csak addig ne érjen orvul jött ütés!...” „Nem indítottak vizsgálatot ellened, mint Verő ellen...” „Na és. Ez még nem jelent semmit.” „Változnak az idők...” Az asszony a diófa ázott leveleit nézte, amint az alkonyaiban összefolynak. „Csak ezt ne halljam! - Boga az ablakfájára csapott öklével. - Már téged is megfertőztek?! Valamikor kigúnyoltad mások nejét, ha naiv kotkodácsolá- sukat hallottad... Mi változott meg, te nagyokos?! Az erőviszonyok! De nézz körül! Tán kevesebb a basáskodás, a fúrás, a bosszúszomj?... Most már a fiúknak is imponál lekezelni az apjukat! Mert így diktálja a divat, vagy a karrierjük szempontjából így kifizetendőbb!... Semmi sem változott meg, érted?!” Bogánéra ezúttal nem hatott a hangos kinyilatkoztatás. Karja lehanyatlott, de nem esett ki kezéből a pohár. Megmarkolta, mind erősebben szorította. Mintha össze akarta volna Toppantani. „A fiunknak se könnyű, hidd el. Lelkifurdalást érez... - habozott, hogy kimondja: - Helyettünk is.” Boga nevetéséből hisztériás rikácsolás lett: 62
