Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 6-7. szám - Pomogáts Béla: Magyar irodalmi élet Nyugaton
személyiség benső körében végbemenő folyamatokról. Mindennek kétségkívül a nyugati magyar költészet a legfontosabb médiuma. A nyugati világba került magyar költők, az 1956-ban emigráltak is, hosszú évtizedeket töltöttek választott hazájukban: gondolkodásukat, élményvilágukat, általában személyiségük felépítését már ez a sok évtizedes tapasztalat szabta meg. Közérzetük meghatározója az ötvenes-hatvanas évek fordulóján még a honvágy, illetve a beilleszkedés gondja volt, később már általában nem; a honvágy ritkábban szólalt meg műveikben, s akkor sem az emésztő szenvedély, legfeljebb a csendes nosztalgia formájában, amely az ifjúság természeti és emberi környezetének bensőséges emlékeivel szőtte át verseiket. Természetes emberi közegüknek tekintették a választott otthont, és bár sokat utaztak a világban, úgy érezték, meggyökeresedtek valahol, vagy ellenkezőleg, teljesen a befogadó társadalom, mi több, az emberi lét peremére szorultak, mint a Párizsban elhunyt Készéi István. Költői közérzetüket ilyen módon többnyire nem a honvágy és a kényszerű távoliét keserű konfliktusa szabta meg, ha időnként hangot adtak is az elszakadás fájdalmának, gondolkodásuk és érzésviláguk más élmények nyomán alakult. Mint emigránsok, mint irodalmi diaszpórában élő költők fokozott magányban éltek, angol, francia, német és svéd társaiknál végletesebben élték át az emberi személyiség huszadik századi izolációjának tragikumát, és költészetük nemegyszer a humánus kapcsolatait elveszítő, elidegenedett emberi személyiség szorongásos belső világát jelenítette meg. A személyiség kiteljesítéséért vagy éppen fenntartásáért vívott küzdelem legfőbb konfliktusát kétségtelenül az emigrációs lét paradoxonai okozták: amerikai mérnöknek, svéd kiadói szerkesztőnek, angliai lengyeltanárnak, kanadai pszichiáternek kellett lenniük (ezek mind valóságos példák), ugyanakkor magyar költőnek, aki el volt szakítva a magyar irodalmi élet áramaitól, és értő közönségre alig talált, aki műveit magánkiadásban volt kénytelen közreadni, és csak a ritka alkalommal megrendezett emigrációs írótalálkozón cserélhetett eszmét költőtársaival. Az idegenben élő magyar költő helyzete állandó szerepcseréket, szerepváltásokat követelt. Gömöri György egy verse hitelesen fogalmazta meg ennek a „próteusz”-sorsnak a következményeit. „Naponta nyelvet-álarcot cserélek. / Néha úgy érzem: arcom már ez álarc, / néha meg: hiába vergődik a lélek, / megváltásra csak önnyelvén találhat.” Az anyanyelv megváltó hatalma azonban korántsem volt egyértelmű: az emigrációs költészet 1956 utáni időszakának képviselői a köznapi életben, esetleg családi körülmények között is, többnyire idegen nyelven kényszerültek másokkal érintkezni, és csak az alkotómunka magányos óráiban használták anyanyelvűket. Erős alkotó egyéniségre és anyanyelvi ösztönre volt szüksége annak, aki a nyelvi „tudathasadástól” meg akarta őrizni magát. A költészet forrásává bizonyos esetekben éppen e kettős nyelvi helyzet vált, az a tény, hogy a nyugati magyar költő szinte egyforma természetességgel volt képes kifejezni önmagát magyarul és franciául, magyarul és svédül, magyarul és angolul. Különösen az 1956 után színre lépő emigráns nemzedék költői alakították ki meglehetősen izolált világban magyar költői „én”-jüket. A személyiség mélyebb rétegeiben zajló drámákat vetítették verseikbe, a személyiség 127
