Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 6-7. szám - Pomogáts Béla: Magyar irodalmi élet Nyugaton

hazai könyvkiadásban, többen már az 1989-es történelmi változások után. A magyar irodalom egyik legkiválóbb huszadik századi mestere: Márai Sándor azonban élete végéig elhárította a budapesti könyvkiadók közeledését, ennek a következetes magatartásnak, jóllehet a magyarországi olvasókat érte veszteség, mindenekelőtt morális súlya és jelentősége volt. Márai 1990 utáni magyarországi reneszánsza így valójában jelképes értelmet is kapott: a visszanyert szabadság jele és bizonyítéka volt. A befogadás fontos gesztusa volt az 1981-ben megjelent Vándorének című költői, az 1987-ben közreadott Két dióhéj című prózai, végül 1991-ben a Párbeszéd Magyarországgal című tanulmányokat és esszéket bemutató antológia. Ezek az antológiák jelezték, hogy az emigráció irodalma végre hazatért.

II. A NYUGATI MAGYAR IRODALOM „HOZADÉKA"

A nyugati (emigráns) magyar irodalomnak kettős arculata van, ez az irodalom, minden más irodalomhoz hasonlóan, részben a művek (életművek), részben az intézmények rendszere. Az előbb az intézményekről beszéltünk, nézzük tehát most azt, hogy a nyugati magyar irodalom, mint a művek rendszere, mit adott hozzá az újabbkori magyar irodalom egészéhez, ahhoz az irodalomhoz, amelynek szülőhelye hagyományosan a Kárpát-medencében található virtuális Magyarország, tehát a trianoni Magyarország mellett Erdély, a Felvidék, Kárpátalja és a Délvidék, Budapest, Debrecen, Pécs és Szeged mellett Nagytúrád, Kolozsvár, Marosvásárhely, Pozsony, Kassa, Ungvár és Újvidék. Az emigráns irodalom eme „másságát” ezúttal alkalmilag és nagy vonalakban a következőkben tudnám körvonalazni:

1. Ertékfenn tartás és hagyományőrzés

Az emigráns irodalom (és az emigrációs intézményrendszer) nagy érdeme, hogy képes volt megőrizni azokat az irodalmi értékeket és hagyományokat, amelyeket a hazai irodalmi kultúra cenzurális okok következtében, azaz durva politikai kényszerűségek miatt nem őrizhetett, vagy csak csonkán őrizhetett meg. Ez nem csak azt jelenti, hogy az emigráció körülményei között szabadon dolgozhattak, és viszonylag kötetlenül publikálhattak olyan magyar írók, akik kényszerűségből vagy önkéntes elhatározásból elhagyták a kommunista diktatúra hatalmába került Magyarországot, hanem azt is jelenti, hogy az emigráns irodalmi kultúra eredményesen tudta védelmezni és nyilvánossághoz juttatni azokat az írókat, akiket itthon elhallgattatott vagy megcenzúrázott a politikai hatalom. így Kassák Lajost, Elamvas Bélát, Weöres Sándort, Szentkuthy Miklóst, Pilinszky Jánost, Mészöly Miklóst, Konrád Györgyöt vagy éppen Németh Lászlót, akinek legfontosabb nemzetpolitikai tanulmányai idehaza csak a rendszerváltozás előestéjén jelenhettek meg újra, és Illyés Gyulát, akinek Szellem és erőszak című, Aczél György által karanténba záratott könyvét a müncheni Molnár József egy merész akciója juttatta el legalább egy szűkebb nyilvánossághoz. Egyszóval a nyugati magyar irodalmi intézmények igen tevékenyen működtek közre abban, hogy a magyar irodalom meg tudott

124