Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 1. szám - Lászlóffy Csaba: Egyidejűségek
erőfeszítés ára - az ízületek ropogása, a kimerültség, a poshadás-szag. Vér, véletlen okozta sérülések nyoma sehol. De a kicsinyesség gyomromig hatoló ingerei; s képzelt fulladás- és mélységiszony mégis. A lelkifurdalások miatt. Amiért megvetettem valakit. Amiért megvetésre méltónak bizonyultam. Az el sem követett, csak felsejlő gyalázat. Az undor - nem amiatt, hogy patakokban folyik bőrömön a verejték. A múlékonyság émelyegtető ingere; örök vibrálás félálomban is a szemhéjam alatt. Fém- és kőszínű ködpára a feledés zavaros mélyén (latorkert- árkaiban vagy csak a szem alatti ráncokban); s a napfény mozgékony, tiszta jelenlétét követő, lábadozó tekintet. Az araszoló gilisztalétet sejtető félhomály. Söntéspulton villanó fröccsök. A sejtfalon még át-átütő dzsungeligézet. Remény az ocsúdásra. A meszes csontokra, a halánték felhevült mezejére bársonyos mohaként tapadó örömfoltok. Az ember mértéke. Nincs idő kifejezni. A pénzcsörgésre összefutó nyáj. Mikor minden sekély. A versesély is. A tömeg kétes kiszolgáltatottsága. A kiszolgáltatottak örök hullahegye. Van csak én-hasadás. Baljós évek, a kizsigerelt valós bűnlajstroma után már nem a véges: a megalkuvás kényszere zavar, hanem a kétség. Az öntudatlanságon átszivárgó végtelen. A valót és a valótlant olykor még egy ránc sem választja el a jól ismert ábrázaton. A pástétomot szeletelő hóhérkéz. Az elegáns mozdulat, ki tudja, mennyi gyötrelmet takar. Hová lettek a kábulatba rántó energiák, melyekkel az előreláthatatlan jeleit kutattam? Ami az utólagos értelmezésben rejlik, már úgysem ellensúlyozható. 10. (A hóhér alkonya) Hányféle sóvárgás és hányfajta hűség! (Ne gondolj most a 22-es csapdáját jelképiségében hangjegyekbe átültető-»áthangoló<< fiadnak légszomjjal fenyegető, önpusztító „bugyraira”!) Egy konyhaszékről bámulnád holmi emlékromokra? - pedig nincs kiírva még, hogy ez itt MÚZEUM. Az idő réme így is, úgy is elér. Mit nekem az ismeretlen félhomály (még ha a körülöttem nyargalókban a tüdő s a szív az örökös hazudozás lakása is); ilyenkor szokott kitisztulni minden: a fájdalom, az elpuskázott jövendőért való önemésztés, gyűlölet is - a Világrendező fölényes mosollyal küldözgeti függöny elé a nyomorúságába beleunt emberi faj szereplőit, közben a beláthatatlan színen füstfantomok imbolyognak -, de végül a protokollballasztoktól s lombik- és klónutódoktól aláhanyatló lélekben csak működni kezd a szellem. 59
