Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 1. szám - Lászlóffy Csaba: Egyidejűségek

Volt idő, midőn úgy nézett ki, hogy még a pocsolyát is mi fűtjük - be gyöngy élet

meleg

víz

ne kérdezd meddig? s van-e tovább?

„Lelkedhez illő tárgy a nép erkölcse!” ... Nincs már bolond, zord Berzsenyink

aki megint

megint.

„Mi a magyar most?--------------(ne ránduljatok görcsbe:)

„Eljőve azoknak idejök, kik a tömött erszényt tartják Isteneknek, az nyalakodást és ravaszkodást isteni félelemnek, uroknak változó kényét törvényeknek.

S még azelőtt?... Szakadt pergamenek nem intenek. Holdfáradt harcosok. Elmosódott vonásainkban már-már hasonlítunk mi is, mint régi pénzeken elkoptatott császárfejek.

A még azelőttről megőrződött néhány dokumentumtöredék, többek közt a hóhérról.

... Ki ne ismerte volna Bogát a környéken!

(Vigasz-e valaki számára, hogy felette is eljárt az idő?)

Volt úgy, hogy a boltíves bejárat - az új rend parancsának és a maga ízlésének megfelelő - oszlopai között a kaput figyelte nyugtalanul. Mikor már nem tudott akaratán uralkodni, elfordította fejét, mintha csak arról akart volna meggyőződni, hogy valóban (nemcsak képzeletében) létezik az a vastag falba rejtett, tömör tölgyfaajtó, amelyet nemrég építtetett a keresztfolyosó kert felöli mélyedésébe. Ennek ellenére mind kevésbé érezte biztonságban magát. Nem tudta maradéktalanul legyőzni magában a gyanakvást, hogy éberségét feladva kint elszalasztott valamit (valakit!); valósággal önkínzásszámba ment, ahogyan idegen lábnyomokat vélt felfedezni a késő délutáni borongásban a kaputól a házig vezető homoksávon. Az ő ötlete volt különben a bejáratig nyúló betonnyelvet homokkal behinteni; így senki sem tud bejutni hozzá észrevétlenül.

Bár fülledt nap volt, Bogáné csak a konyhán lopva mert szellőztetni; tudta, férjének okot szolgáltatott volna a fölösleges izgalomra.

„Érzem, valaki itt ólálkodik a ház körül” - suttogta Boga. - Csak nehogy őt küldték volna!...”

„Kik?” - kérdezte Bogáné, s nézte a megereszkedett, színtelen arcbőrt, s azon törte a fejét, hogy melyik (vagyonától megfosztott) személytől hozatta volt el férje a szalongarnitúrát.

„Mindegy, hogy kik - sietett lerázni magáról az asszonyt Boga. - Az számít, hogy KIT! - Gonoszul villant meg tekintete, de a szája szélén lefolyó nyál szánalmasnak, elesettnek mutatta. - A legnagyobb ellenségünket...”

60