Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 1. szám - Lászlóffy Csaba: Egyidejűségek
A puskacsöveken? Almi rejtezem kevés magammal, tudják, rám indultak. Vetve hálójok már... lesben vadnak, köröskörül fogtak... Az ébrenlét mindig ésszerű magyarázattal szolgál a kényszerű öntudatlanság után. A szállodaszobában értetlenül bámultam a tükörbe: az egész értelmetlen caplatás, minden erőlködés roncsaira hullt, mint zavaros, buta álom. A fürdőszobában álltam a zuhany alatt, mikor hangokat hallottam, s pár pillanat múlva kollégám sebtében ledobva magáról a ruhát, a hidegvízcsapot elzárva s vacogással küszködve, fürdőnadrágban oda akart bújni mellém a vízrózsa alá. Ellöktem; miközben kétszer is megpróbáltam kilépni a forró zuhany alól. O azonban visszatartott. »A piski hídnál Erdély is elveszett!« Szobatársam állatnak nevezett. Honnan tudta volna, hogy Bem szavait ismételem el, fölösleges, történelmietlen izgalommal.. Van-e menedékhely saját szenvedélyed elől? A tudatalatti rejti védtelen- ségedet, mint roncstelep az örökre lebénult, összeilleszthetetlen, kiégett alkatrészeket. (Hogyan festenél mint mozgásképtelen? Ha elhagyna erőd s a lázadás ingere; emlékeid is holtan hevernének szerteszét, mint egy autótemetőben, ahová hatesztendős fiaddal zarándokoltál volt el.) Este már juhokat sem látni a holdfényben, csak azt a három rozoga fémvázat: túl minden végállomáson, nagy fekete szemüregekkel csontvázfehéren. Fiad borzongással a tenyerében kezed után nyúl, s te gyanakvón (magad fenyegetettségében) megkérded tőle: érzed-e a virágok és a keserűgombák benzinillatát?... A letaposott fű mint elhagyott Éden. Lakatlan sziget. Vagy csak az emlékezetben megőrzött ereklye?... A halott fém hüllő-érintése, a rozsda ízű szemerkélés a borús délelőtti csatangolásban. Mezei virágok ízetlen méze. Már csak azt az egy, álmok könnyétől elmaszatolódott rétet ismered, s íróasztalod mögül kinézve (hol éjjelente szállva, zuhanva ügyet sem vetsz a higanyszálra) az is mind jobban zsugorodik. „A PILLANGÓ MIT ESZIK ÉS MIT ÁLMODIK?” A gyermek kérdez. Nagy utazások reményétől elszakítva - és elvadulva mint árnyékától Shlemil Péter; az ember már nem is tudja, mióta kóborol két gyermekével, vagy hárommal is, fel-le, fel-le, a lakónegyedtől úgy száz-kétszáz méterre a facsemetékkel sűrűn beültetett, hulladékkal trágyázott dombra cipelve naptól hólyagosra égett bőre alatt - a púpként feszülő hűséget. „HOMORÚ DOMB IS VAN,... ÉS SZABÁLYTALAN PILLANGÓ?” Fiad fantáziája faggat, arról, ami nem lehetsz. (Ő még igen. Bármi.) így kárpótolnak élet helyett a lehetetlenek. Pulzusomon kitapinthatod (teázás közben visszatérő látomás): mintha ősbölények száguldanának át a lakáson 55
