Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 6-7. szám - Géczi János: A középkor rózsája: aszketizmus és naturalizmus (részlet)
G É C Z I | Á N 0 S A középkor rózsája: aszketizmus és naturalizmus (részlet) A rózsa európai történetének eseményeit a XIX-XIII. században két vallás, s ezek egymással való találkozása befolyásolta. A moszlim és keresztény világ, annak ellenére, hogy mindkettejük ó'se a mediterráneum antik világa, eltérő' rózsaképet alakított ki. A keresztény s a moszlim középkor is megteremtette a maga civilizációs és földrajzi-ökológiai hatásokat tükröző rózsaszimbólumait. Az arab ismeretek a kereszténybe három földrajzi térségben: Andalúziában, Szicíliában (s környezetében, leginkább az itáliai félsziget jeles salernói iskolájának tanításai jóvoltából) és a keresztes hadjáratok révén a bizánci Kis-Ázsiában szűrődtek be. A virág használati módjainak keveredését természetesen nemcsak a vallásokhoz kötött sajátos gondolkodási mód, illetve annak intézményi háttere hozta létre, hanem részben a korszak bölcseleti-tudományos jellegű, főként medicinái és a mindennapi élelemszerzést szolgáló praxisa segítette elő. Történeti ismereteink java mind ez ideig arról szól, hogy a moszlim szellemiség és gazdaság hol és miként hatott az európai gondolkodásra; kevésbé ismert, hogy maguk az arabok miként fogadták a keresztények laikus növény- használatát - de a kölcsönös egymásra hatás nem kérdőjelezhető meg. A rózsahagyomány egyik vonulata tehát az arab világban bontakozott ki. A rózsatörténet második fősodrában a széteső Karoling-birodalom utódállamai, Franciaország, Itália, Németország, s peremén Spanyolország és a Britszigetek álltak: azaz a pápássá váló, az állami irányításban vezető szerephez jutó egyház képviselte katolikus népek országai. Errefelé mindenhol tovább élt a vallás, valamint annak nyelve, a latin által egységesnek megőrzött - Krisztushoz és Máriához köthető - rózsaértelmezés. A középkori keresztény egyházi kultúrában a szerzetesek számos újabb kegyességi formát alakítottak ki. Ezek kiindulópontja az aszkétizmus irányába hajló, a francia és itáliai térségekben gyorsan népszerűsödő eszménykép, amely Cluny kolostorából terjedt el. A cluny-i congregációhoz csupán a latinitás kolostorai csatlakoztak, azonban a cluny-i elvek követésére a német birodalom területén élő Benedek-rendi szerzetesség nem vállalkozott. Az egyház saját életének átalakítását beteljesítő cluny-i mozgalom a XI. században, a klérus hozzákapcsolódásával politikaivá szélesedhetett: a klerikusok házasélete és a papi hivatal pénzért való adásvétele, a kánonjognak ellentmondó német királyság pápa fölött gyakorolható joga megkérdőjeleződött, s mindez a reform kiteljesedésével szabályozódott. Váltakozó szerencse szerint, hol a német királyság egyházra gyakorolt hatása, hol a szervezeti átalakulástól megerősödött pápaság sikere volt a meghatározó. VII. Gergely pápa (1073-1085) ideje alatt, illetve után a világi hatalmak ellenőrzése alól kisza46
