Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 6-7. szám - Grüll Tibor: Zsidó történetírás a hellenisztikus korban
GROLL TIBOR Zsidó történetírás a hellenisztikus korban „Ábrahám, aki asztrológiára okítja a fáraót”; „Mózes, aki bevezeti az íbisz- és ápiszkultuszt Egyiptomban”; „Ábrahám fiai, akik együtt harcolnak Héraklésszel az óriás Antaiosz ellen Afrikában”; „Salamon, aki arany oszlopot küld Zeusz türoszi szentélyébe” - ilyen és ehhez hasonló állításokat olvashatunk azoknak a zsidó történetíróknak munkáiban, akik népük történelmének feldolgozására és bemutatására vállalkoztak a hellenizmus korában. Mindaz, aki valamennyire is ismeri a zsidó Szentírást, fejcsóválva veheti tudomásul e kijelentéseket, amelyek homlokegyenest ellentétesek annak betűjével és szellemével.' A történész feladata azonban éppen ott kezdődik, ahol az olvasó egy laza mozdulattal félredobja e „történetieden történeteket”. A szerzők és művek Sitz-im-Leben-jének megvilágítása, a töredékek és a bibliai történetek viszonyának felderítése, a műfaji kritériumok tisztázása állnak a mai historiográfus kutatásának homlokterében, aki abban a reményben fog neki munkájának, hogy sikerül legalább részben bemutatnia ennek a nálunk kevéssé ismert korszaknak még kevésbé ismert zsidó történetírását. 1. TÖRTÉNETÍRÁS HELLÉN MÓDRA A görög világban egyedül a homéroszi eposzok közelítették meg azt a szerepet, amit a héber Biblia (Tenach) a zsidók történelmében játszott. Valószínűleg igaza van R. Pfeiffernek abban, hogy az Iliász „ez a felbecsülhetetlen nemzeti eposz volt az, amelynek nyomán a pánhellén görög nép, az összgörögség, egységnek kezdte érezni magát, dacolva mindennemű törzsi és rendi különbséggel, és szemet hunyva a forgandó politikai-szociális körülmények felett.A homéroszi eposzok szövegei olyan „bizonyító történetek” (prooftexts), amelyek nemcsak az összgörög nemzeti tudat, hanem az oikumené valamennyi népe, így a római számára is a nemzeti történelem legfőbb referenciapontját jelentik. J. Assmann arra hívja fel a figyelmet, hogy a homéroszi szövegek recitációjának intézménye minden pánhellén ünnepen meghonosodott, így „a homéroszi szövegek nemzeti elsajátítása idején a művek recepciója kifejezetten ünnepélyes, ceremoniális, kommunalisztikus és közösségteremtő vonásokat mutatott.”' Arisztotelész Homéroszi kérdések című művének egyik töredékében arra a kérdésre válaszol, hogy a Költő miért nevezi az Utászban Krétát „százvárosú”-nak (II. 649), miközben az Odüsszeiaban az szerepel, hogy Kréta szép, gazdag, tenger veszi körül és „rajta kilencven város, azokban számtalan ember”? (XIX. 173. Devecseri Gábor ford.) „Mert egyszer százat, egyszer kilencvenet mondani nyilvánvaló ellentmondás (enantion)”é Minket most nem is annyira Arisztotelész és a későbbi 32
