Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 6-7. szám - Grüll Tibor: Zsidó történetírás a hellenisztikus korban
szkholiaszták e problémára adott elmés válaszai érdekelnek, pusztán arra hívjuk fel a figyelmet, hogy ilyen kérdést általában nem szokás költői szövegeknek feltenni.' Ellentmondást számon kérni csakis olyan szövegektől illik és szabad, amelyek állításuk szerint a „valóság/igazság” (alétheia / dikaioszüné) immanenciáját tartalmazzák, azaz a történeti és a jogi textusoktól/’ „Homérosztól mindenki tanult” - jegyezte meg Thuküdidész,7 aki pedig történetíróként a leginkább igyekezett kiszakadni az eposzok gravitációs vonzásköréből. A görög őstörténet (arkhaiologia) záró fejezetében írja: „Mégsem fog tévedni az, aki a felhozott adatok alapján lényegében elfogadja az itt nyújtott áttekintést, s nem ad hitelt a költők mindent felnagyító és feldíszítő alkotásainak” (I. 21. Muraközy Gyula ford.). A homéroszi eposzok azonban nem adtak támpontot a „kezdet és a vég” kérdésére vonatkozóan; sem a kozmosz, sem az oikumené, sem magának Hellásznak a története nem volt kinyomozható belőlük. Igaz, ezek a kérdések a nagy görög történetírókat nem is nagyon érdekelték. A görögök számára „története” legfeljebb az események egy meglehetősen terjedelmes sorának lehetett - írja Collingwood -, például a perzsák ellen vívott háborúknak, de csak két feltétellel. Először is, az eseménysornak önmagában teljesnek kellett lennie, vagyis kezdete, közepe és vége kellett hogy legyen, mint a tragédia cselekményének.8 Másodsorban pedig „jól át- tekinthetőnek” (eusziinoptosz) kellett lennie, olyannak, mint Arisztotelésznél a városállam: egyetlen történeti elbeszélés sem foghat át egy emberéletnél több évet, mivel csak ezen belül alkalmazhatók a rendelkezésre álló kritikai módszerek, azaz a tanúk szavahihetőségének ellenőrzése más tanúvallomásokkal.9 Az újfajta történetírás egy újfajta világszemlélettel köszöntött be a hellenizmus korában. Három nagy változás zajlott le ebben az időben (nagyjából az ószövetségi kánon lezárulása körül): (1) a Nagy Sándor által megkezdett helle- nizálási program következtében a görögök és barbárok közti nyelvi és kulturális határ átjárhatóvá vált: a koinébő\ világnyelv lett, amelyet a keltáktól Indiáig beszéltek; a barbárok görögökké és a görögök barbárokká válhattak; nemcsak a görög történetírás vált a keleti államok közkincsévé, hanem az egyiptomiak, föníciaiak, babiloniak, indiaiak, és természetesen a zsidók is hozzáférhetővé tették a „művelt világ nyelvén” saját történelmüket. (2) Nagy Sándor hódításai révén az oikumené határai jelentősen kitágultak. A távoli országok és népek megismerése számos tudományos felfedezéssel és új filozófiai gondolattal (például az emberiség közös származásával) gyarapította a görögséget. Az oikumené ugyanakkor egyetlen politikai egységbe tömörült a görögök vezetése alatt, ami azt jelentette, hogy a barbár országok története immár a görög történelem részévé vált, amelynek érvényessége kiterjedt az Adriától az Indusig, a Dunától a Szaharáig. Az egész oikumené, mint egyetlen történeti egység, jellegzetesen sztoikus gondolat, a sztoicizmus pedig a hellenisztikus korszak jellegzetes terméke. A hellenizmus alkotta meg a világtörténelem eszméjét."’ (3) Ezt a világtörténelmet azonban nem lehetett élő szemtanúk vallomásai alapján megírni, ezért új módszerekre volt szükség. Ilyennek bizonyult a kompiláció: a világtörténelmet csakis különféle népek és különböző nyelvek megannyi szempont szerint készült dokumentumából lehetett összefércelni. 33
