Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 6-7. szám - Kiss Gy. Csaba: Franciszek Ziejka, Hanna Krall, L'ubomír Feldek
KISS GY. CSABA Franciszek Ziejka Krakkóban a Körliget sarkán áll a Jagelló Egyetem központi épülete, a Collegium Novum. Ifjúkori vándorlásaim idején sokszor néztem rá föl vágyakozva: hej, ha én is ennek az egyetemnek a polgára lehetnék! Itt, ebben a több mint hatszáz éves múltat idéző tekintélyes vöröstéglás palotában található a rektor hivatali szobája. A rector magnificusé, akit a 2000-es évek elején Franciszek Ziejkának hívnak. Szűkebb szakmája szerint irodalomtörténész, a XIX. és XX. század fordulóján született lengyel irodalom tudós kutatója. Lassan három évtizede ismerem. Első könyve 1977-ben jelent meg; a Menyegzőnek, Stanislaw Wyspiaríski híres drámájának mítoszait elemzi benne. Szemhatárt tágító izgalmas olvasmány volt számomra, nemcsak azért, mert a lengyel irodalom kánonjához tartozó műnek új értelmezési lehetőségeit mutatta meg, hanem módszertani szempontból is, mivel arra kínált példát, miként lehet irodalmi szöveg anyagával nemzeti mítoszokat vizsgálni. Néhány évvel később azután ismertettem a könyvet a szegedi Tiszatájban. Mégpedig a folyóirat 1981-es ominózus lengyel számában, melyért a szerkesztők - s ebben sem Ziejkának, sem szerénységemnek nem lehetett szerepe - fegyelmi büntetést kaptak. Hogy értsék a későbbi nemzedékhez tartozók: ez a lengyel Szolidaritás idején történt, és akkoriban a hazai cenzúra minden lengyel témájú írásra, különösen pedig, ha több volt egyszerre belőle, módfelett gyanakodott. Franciszek Ziejkát 1978 októberében ismertem meg Krakkóban, néhány nappal azután, hogy Rómában a bíborosok testületé ennek a városnak az érsekét választotta meg pápának. Hogy miképpen bukkantam a fiatal irodalomtörténész kolléga nyomára, hogy hol találkoztunk először, arra nem emlékszem. Elég az hozzá, hogy a kolléga, nyílt arcú, középmagas, bajuszos, korombeli barna ember, és a megismerkedés örömére meghívott magukhoz vacsorára. A lakótelepi lakásban igazi lengyel vendéglátásban volt részem, melyből nem hiányoztak sem a finom falatok, sem a hűs vodka. Jóízű beszélgetésben csapongtunk témáról témára, a lengyel irodalomtól a Krakkó műemlékeit szennyező ipari üzemekig, és persze nem maradt el magyarok és lengyelek oly hasonló dohogása sem a politikáról, a két diktatúra hétköznapjainak összehasonlítása. Már fogalmam sincs, hogyan sodortak bennünket arra a beszélgetés hullámai, de kissé kérkedve elmondtam Ziejka kollégának, hogy nálunk odahaza nincs a lakásban tévékészülék, mert én megfogadtam, addig nem veszek tévét, amíg szovjet katonák tartózkodnak Magyarországon. Nem késett sokat a házigazda kérdése: „Mondja, kolléga úr, és elkezdett már gyűjteni a tévére?” Mi tagadás, nekem nem volt kéznél frappáns válaszom, s el is fogott egy pillanatra a kétely, hogy ennyire pesszimista volnék új lengyel barátomhoz képest, mert az igazat megvallva én egy fillért sem tettem félre a nemes célra. Találkoztunk azután később is Krakkóban, például a nyolcvanas évek ele23
