Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 6-7. szám - Balogh Róbert: Zupa, Zupa
rájöttem, már nem akarok dolgozni többet, elég volt a Weinbergből egy életre. Választottunk egy nyaralót egy gyógyfürdő' mellett. Áztattuk a csontjainkat, főztük a csirkepaprikást, ettük a gulyáslevest... De már nem sokáig járunk ide. Már betegek vagyunk. A vese. A szív. A tüdő. A lábam nehezen emelem. Fáraszt a vezetés, tíz óra az autópályán nekem már sok. A falumba is csak a temető miatt járok ki. Egyetlen barátom él, de ő is nagy beteg, mindenki más halott, öregasszonyokat látogathatok sorra, csak az özvegyek élnek még. Az osztályból utolsónak maradtam. A falu? A tejcsarnok bezárt, pedig hányszor vittem a tejet két kannában. A régi iskolám is bezárt. Meséltem a gyerekeknek régen, milyen nagy iskolát építettek nálunk gyerekkoromban. Az egész világon nem láttam akkorát. Amikor visszajöttünk először, kérdezték is a gyerekek, merre találják azt a nagy iskolát? Hát mondtam nekik, hogy kisebb lett. Még emeletes sem volt az az épület. De minden más lett. A vásárt régen szép, nagy helyen tartották. Ma semmilyen ott, kopár. Autóval sem lehet odamenni, odafelé beleragadtam a sárba, egy traktort kellett keríteni, hogy kihúzzon. Igaz, régen nem volt itt autó, mezítláb vagy klumpában jártunk, mint gyerekek. Az utcanevekre még emlékszem: Hegy utca, Szerb utca, Gödör... A Szerb utcában laktunk. A szerb templom helyén csak egy buszforduló maradt, sehol egy gyümölcsfa, sehol az öreg Djaka. Régen az a templom óriásinak tűnt, ha belestem a kulcslyukon, egy ikont láttam és az óriási fűzött üveggyöngyből készült csillárokat, és röhögtünk azon, hogy goszpogyi... Ma csak éppen akkora helyet találtam ott egy villanypózna alatt, hogy szűkösen megfordulhat az autóbusz. Az unokám a számítógépén egy programmal meg tudta mutatni a falut műholdról, több száz kilométer magasról egészen rá lehetett közelíteni egy pontra a Földön, pár száz méterről még éles maradt a kép. Úgy repkedtünk a falu fölött, mint Opapa az álmaiban, mesélt róluk, de rég is volt, te jó Isten! Már ki sem lehetett venni igazából a házhelyet, ahol születtem, már rég lerombolták, csak a telek kontúrjait tudtam felidézni. Hol állt a budi. Merre nőtt a torma, hová tojtak a tyúkok, hol állt az istálló, merre álltak a gyümölcsfák... Csak a fenyőt nem vágták még ki. Semmi más nem maradt meg belőlünk, hogy ott éltünk, mint egy fenyő és a temetőben néhány sírkő. A műholdról látszott a fenyő árnyéka. Az unokám bejelölte, hogy tudja, honnan indult el a nagypapa. Nyugati hosszúság 46° 09’34, 88”, északi szélesség 18° 37’08, 67”. Egy rajzszög jelezte a képernyőn: Opas Tanne, de először azt írta oda, hogy das Origó, aztán átjavította nagypapa fenyőjévé. Nem buta a kölyök! Kérte, hogy meséljem el, hogyan kerültem ide olyan messziről. Hol is kezdhetném? Pár éve jártam egyet a falu körül. Az út menti corpust kályhaezüsttel lefújták, hallottam, hogy a határban a kis kápolnába betörtek, elvitték az ezüstöt és az oltárképet. A határba épült valamikor régen a kápolna, Fiam, amerre az állatokat hajtották, a Szent Vendel kápolna. Odahajtották régen a teheneket, birkákat meg az új szekereket is. Megáldotta őket a pap. Aztán nagy mulatságot tartottunk. Volt ott zene, táncolt mindenki, fiatal, öreg... De mikor volt az már, Fiam? Mikor? 22
