Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 6-7. szám - Balogh Róbert: Zupa, Zupa
nek nem mondanám, csak Zupának. Délben az oroszoknál megint csak meleg vizet adtak a gyárban. Zupa és Zupa közt alig volt különbség, ezért haltak sorra az emberek, szabályosan éhen haltak. Az oroszok kaptak még egy kis kanál kását, ennyi volt a különbség köztünk. Egy kanál kása. Egy év alatt húsz kilót fogytam. De a nővéremnek még rosszabb sors jutott. 1000 méter mély volt a bánya. Csupa bűnözővel összezárva. A katonák nem őket őrizték, hanem a rabokat vigyázták, azok a vadak agyonütöttek volna mindenkit, csak mert él. Amikor hazatért a nővérem, mi már két éve kikerültünk Németországba, de itthon a faluban is akkora szegénység uralkodott, hogy mindennap más ottmaradt rokonnál kellett ebédelnie. Házról házra járt, aztán elszegődött szolgálni. Közben sikerült kinyomozni, hol is lakunk, s egyből jött ki hozzánk. O ma is ideges, fél, sohasem heverte ki azt az öt évet. Amióta kijött Németországba, többet nem lehetett előtte a szülőfaluról beszélni. Vissza sem tért soha. Turistaként sem. De nekem nem lett bajom, hamar kigyógyultam. Nem keseredtem bele a nagy keserűségbe. Nagyon sokan nem bírták ki azt, amit én. Ott maradtak egy gödörben. Két évig hetente eltemettem négy-öt embert. Mennyi az? Jobb nem összeszámolni. Miért nem maradtam ott én is? Nem tudom. Túléltem, nem szégyellem, amit tettem. Nincs abban semmi szégyellnivaló. Ez történt. Negyven évig nem beszéltem erről. Mindig féltem. Az NDK-ban nem lehetett oroszokról beszélni, még a családban sem, hátha valahol kifecsegnek valamit a gyerekek, engem meg elvisznek. Ott nem lehetett úgy, ahogy Magyarországon! Csak amikor ledöntötték a Falat, elsodorta az egész Stasi- bandát a változás, csak akkor mertem beszélni. Azóta nem félek. Az oroszoktól végig tartottam, amíg ők uralkodtak. Amikor kikerültem Németországba, behívtak a munkaügyi központba, s elküldték uránbányába dolgozni. Annyira rettegtem az oroszoktól, hogy inkább átszöktem nyugatra, semmint még- egyszer az uralmuk alá kerüljek, akkor sem, ha csak bányászként... Két évig Münchenben dolgoztam. Akkor még át lehetett járni. Vittem haza anyámnak ételt, mert ott azért hamarabb beindultak a dolgok, de ő meg csak mondta, hogy most már itt is találhatok rendes munkát, csak maradjak az NDK-ban, hát maradtam Werdauban. Találtam feleségnek való lányt is. Dolgoztam a Trabant-gyárban, aztán sofőr lettem egy kórházban. Otthon meg disznókat neveltem. Nem volt nekem ott bajom semmi. Málenkij robot után háromnegyed évig maradhattam a falumban. De már nem volt a régi. Nem beszélhettünk németül, csak otthon. A kommunisták nagyon szigorúan ügyeltek ránk. Mi meg mi mást tehettünk volna, mint féltünk, csak otthon mertünk németül beszélni. A nagypapa ügyesen kijátszotta a málenkij robotot, elbújt a pincében a répa mögé, csak éjjel járt ki egy hónapig, annyira félt, hogy elviszik az oroszokhoz, de hogy honnan sejtette, hogy nem Bácskába vinnék?! Aztán ő sem úszta meg a kitelepítést. Majdnem minden németet el akartak küldeni Németországba, de ő akkor is kiszökött a vagonból. Megint el kellett bújnia a répák mögé, volt ott az a fal. Egy embernek épp elég a hely, takaróba bebugyolálja magát, eliszogatja a vörösbort, kis pálinkát... Csak az volt a baj, hogy többen nem fértünk volna ott el. Harmadnap visszajött a vagonba. Azt mondta, mit csináljon ő itt egymaga, 19
