Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 6-7. szám - Balogh Róbert: Zupa, Zupa

lesz, ami lesz. Csak nem szeretett volna máshol meghalni, idegenben.

Ot órakor felvert minket a rendőr, hogy pakoljunk össze. Ránéztem az órára. Csak ültem percekig. Este már bepakoltam a hátizsákba, ami kellett, ami belefért, hát csak ültem, és néztem az órát, vártam, amíg kitelik a nekünk szánt idő. Az egy óra. Ahogy mentünk kifelé, láttam, összetaposta a rendőr a virágágyást. Ott posztolt, leste, nem szökünk-e meg. Nem tudom, miért sürgettek annyira, egy hétig állt a vagon az állomáson. Egyszer elszöktünk ketten, hazamentem, s levágtuk a disznót. A sógorom maradhatott, ki tudja, miért, talán mert a faluvégén lakott, s megtelt az összes vagon, hát náluk kisütöttük a zsírt, teleraktuk a véndőt: egy réteg hús, egy réteg zsír, s így tovább. Ezt vittük magunkkal Németországba. A mama nagyon beteg volt, egyedül is alig tudott menni. Ruhám alig volt valami, szegények maradtunk mi örökre a szülőfalumban. Már nem is tudom, mit pakoltam be. Volt egy láda, de nem tudom, hogyan vittem, hiszen anyámat a bal kezemmel támogattam, a jobban meg az a nagy láda? Sehogy sem értem. Gótbetűkkel rápingálták apám nevének kezdőbetűit és a születési idejét: 1917. J S. Az édesapám neve. Akkora az a láda, hogy bele lehet feküdni. Talán egy teherautó vitte ki? Nem tudom. Otven éve már ennek. Németországba kisebb vagonokkal hoztak ki, mint az oroszokhoz. Ráültünk a holminkra. Azon aludtunk. Megint csak sokan voltunk a vagonban. Feküdni nem volt elég hely. Egy hét alatt Pirnába értünk, megint egy láger, csak összeírtak mindenkit, ideiglenes papírokat adtak, azt ígérték, a családok együtt maradhatnak. Akit ’46-ban vittek, mind nyugatra került, mi ’47-ben keleten maradtunk. Nekünk volt a rosszabb. Két évig nyugaton dolgoztam, de a mama kérte, hát visszajöttem. Azt mondta, Isten a mi atyánk, ha lyukat ad, foltot is ád hozzá. És tényleg, ’49-ben a testvérem is előkerült. Akadt pár ember, aki hazaszökött Magyarországra. Plat gyerekkel egy ismerős család. Egy pusztán laktak disznóólban, évekig azt ették, amit az állatok. Élet ez? Anyám nem tudtam volna a hátamon hazacipelni, hát maradtunk. Itthon németek voltunk, kinn magyarok. Ott kinn két év alatt házat vettem, autót. A németek csak morogtak: ezek a magyarok, hogy csinálják! A németek csak a gyárban dolgoztak, de mi elmentünk munka után a parasztokhoz dolgozni, még hétvégén is. Gyorsan szereztünk házat. Aztán nem akartam már visszatérni Magyarországra. Ahonnan kidobtak. Német feleségem lett. Jöttek a gyerekek. Nem akartam visszaszökni a nyomorba, nem akartam éhezni soha többé. PIúsz év múlva, ’68 nyarán hazamentünk, turistaként. Addigra már istállót építettem, disznókat tartottam, a négy gyerekhez kellett a pénz. Mégis kíváncsi voltam, mi lehet otthon. Autóval jöttünk. Ploztam a családot. A gyerekek azt mondták, itt még a levegő is más. Nagyobb a szabadság, mint az NDK-ban. Reklámok is voltak az út mentén. Egészen elvará- zsolódtak a gyerekek, még a füvet is zöldebbnek látták, mint az NDK-ban. Nálunk nem lehetett forintot vásárolni a márkánkért. Ruhát hoztunk, takarókat, margarint... Cseréltük ezt azt. Kék Moszkviccsal jöttünk. Néztek ám a faluban! Az unokatestvéremhez mentem először. A házunkat meg sem néztem, a székelyekre és a felvidékiekre sem voltam kíváncsi. Azon csodálkoztam csak el, hogy kezdtek keveredni a népek, egymással nősültek. Egész más lett a falu. Régen egy magyar sem volt, nemhogy más. Jó, néhány zsidó boltos,

20