Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 6-7. szám - Balogh Róbert: Zupa, Zupa

ból. A testvérem öt évig tartották Szibériában. Előbb az asszonyok jöttek a faluból, a férjüket, gyereküket elhurcolták, és kérdezték, hol jártam, tudok-e valami hírt mondani? Minden másodikkal tudtam, mi történt. De nem mondtam felőlük semmit. Dél előtt már a fiatal férfiak kopogtattak, hazaértek a háborúból, és keresték a feleségüket. Mit mondhattam volna nekik? Hogy én temettem el az asszonyt valahol Groznij mellett? Keresse a határban, a fagyott uborkaföld szélén! Nem szóltam, nem árultam el, hogy bármit is tudok. Nem akartam megmondani. Egy gyönyörű fiatalasszony is odalett. Előbb megszürkült az arca, kihullott néhány foga, beesett az arca. Már a szeme sem emlékeztetett arra, aki egykor volt. Ezt meséltem volna el a férjének, aki ott ült a konyhában és sóhajtozott. Vagy meséltem volna neki, hogy aki meghalt, azt mind én temettem el a határban? Nem voltam rá képes. És valahogy szívesebben temettem, mint dolgoztam. Visszafelé loptunk a katonákkal a kolhozból paradicsomot, uborkát. A nagyobb részét elvitte a katona, de azért nekem is jutott valami a zsákmányból: egyszer jóllakhattam. Annyira éhes voltam, hogy aztán mindig csak temetni akartam. Munkába indulás előtt elmentem vécére, lemaradtam az indulásról, aztán a katonák megszokták, hogy én temetek. Pedig abba a száraz, kemény földbe alig lehetett valami kis lyukat vájni. Abba belefektettem négy-öt halottat. Meztelen embereket. Férfira nőt, nőre férfit, ahogy sikerült, nem lehetett cifrázni. Betakartam őket földdel, csak annyira, hogy ne lógjon ki a nagylábujj, se az orr vagy a homlok. A katona ellenőrizte a sírt, aztán mehettünk. Eszembe jutottak a farkasok, a láger környékén mindig hallottuk a vonyítást, lőttek is a katonák sokat, eladták a bundáját. A kolhozon átmenet láttam a nagy paradicsomföldeket, piroslott a határ, rengeteg maradt kinn leszedetlen, mert ha teljesítették a tervet, akkor inkább beszántották, hiába nem volt mit enniük az embereknek, beszántották. Az uborkát ugyanígy. Ahogy végeztünk a temetéssel, rögtön mentünk haza a lágerbe. Aznap nem kellett dolgozni, takarítottam a barakkban, vagy az egyik katona bokszolni hívott. Nem volt magasabb nálam, szúrós, fekete szemű, mokány kölyök lehetett, olyan grúzféle. Én csontsoványan, gyöngén álltam a sorozásait. Nem mertem visszaütni, féltem tőle. Bokszzsáknak használt. Kesztyűt húzott, s legfőképp gyomrozni szeretett. Én csak görnyedeztem, s igyekeztem minél kisebbre összehúzni magamat. Aztán el-elhajolgattam. Kitanultam, hová kell a kezem tenni, mit érdemes védeni. Mikor kell a levegőt kifújni. Úgy fél évig heti egyszer-kétszer püfölt vagy fél órát az a kölyök, amíg áthelyezték máshová. Egyszer sem mertem visszaütni. A grúz szemberöhögött. Gyáva szarnak nevezett. Féltem a bosszújától, nem mertem megütni. De a vége felé már alig-alig éreztem az ütéseit.

Minden este fáradtan feküdtünk a barakkban és éhesen. Két évig egész nap éhesen dolgozni? Mi másról beszélhettünk, hogy mit eszünk majd otthon. Hogy anyánk kicsomagolja a fehér vászonból a frissen lecsepegtetett túrót, megszeli a kenyeret, szalonnát vág, vagy sonkát főz és tojást is mellé, sírva reszeli a tormát, vagy a töltött káposztára vastagon csurgatja a tejfölt, és két tepsi rétest süt, mákosat, diósat és túrósat is, ujjnyi porcukrot szór rá, vastagon belepi, mint a hó... Hát a lágerben esténként kaptunk egy darab fekete kenyeret és vizet mellé. Reggel melegvizet, káposzta íze volt ugyan, de azért leves18