Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 6-7. szám - Balogh Róbert: Zupa, Zupa

tem. Hazafelé a lágerből sokkal lassabban telt az idő. Aztán, amikor elvesztettük a vonatunkat, kevesebb mint két hét alatt Bukarestbe értem, feltettek egy közvetlenül oda tartó tehervonatra, így még ’46 karácsonya előtt hazaértem. Ott kinn az oroszoknál kegyetlen a karácsony. Csak a pervaja máj volt azoknak ünnep. Ugyanúgy feküdtünk az emeletes deszkapriccseken szenteste, mint bármelyik éjjel. Az első hetekben csak féloldalt fordulva fértem el, nem jutott több hely senkinek. Na, eltelt fél év, már kinyújtott karral feküdtünk. Este még arról beszéltünk a szomszéddal, mi jót főzött a mama otthon. Reggel meg ott feküdt mellettem egy halott. Sírtam minden éjjel az éhségtől. Az nagyon fájt ám. Előbb csak mardos, aztán meg fáj. Mindig azon spekuláltam, mer- refelé lehet Magyarország. Merre kellene hazaindulni. Páran elszöktek. Agyonverték őket. A katonák figyelmeztettek mindenkit, hogy baj lesz. Azokat meg, akik szöktek, szabályosan agyonverték. Nem is jutottak messzire. Hová is indultak, talán maguk sem tudták. Egyszer szökés előtt kaptak el néhány foglyot, spicli is akadt köztünk bőven, hát azokat, akik szökni akartak, husánggal verték. Karvastagságú, véres hurkák nőttek a hátukon. Néhány belehalt. Néhány túlélte, de az sem számított semmit. Amikor lemaradtam a vonatról, amikor hazaküldtek, s nem volt nálam sem irat, sem egy fia rubel, még kopejka sem, csak papucsban álltam az állomásfőnök előtt, de nem féltem. Nem volt mitől. Gennyedző seb a lábamon, csontsoványan, izzó tekintettel már nem féltem, mert tudtam: hazamegyek! Már bele mertem nézni a katonák arcába, no nem dacosan, nem őrültem meg, de embernek éreztem magam. Meghalt egy asszony a barakkban, a cipőjének levágtam a sarkát, hogy beleférjek. Abban jöttem haza. Ha valaki meghalt, minden ruháját eladtunk az oroszoknak. Szoknyát, inget, harisnyát. Ételért. Megvolt az árfolyam. Azok megvettek mindent, mert ugyanolyan szegények voltak, mint mi. Hazaértem Magyarországra. De abból a városból nem ment már vonat a mi falunkba, csak Mohácsra, oda, ahol még a németeknek ástam a lövészárkot. Ahogy kiszálltam éjjel a vonatból, kiugrottam a magas marhavagonból, a nagy sárba beleragadt a papucs, de nem állhattam neki keresgélni a sötétben, sorra ugrált le mindenki, hát mentem haza mezítláb. Az út mellett pucoltam a lábam a száraz fűben. Két nappal karácsony előtt értem haza. Éjjel 11 tájt állt meg a vonat az állomáson. Majd három órát gyalogoltam, míg odaértem a falunkba. Ritkásan hullott a hó, de a sár még nem fagyott meg. Kopogtattam az ablakon. Mondtam, hogy mama, mama itt vagyok. Anyám majdnem meghalt, mikor meglátott. Beteg volt szegényke. Nem is tudott beszélni órákig. A testvéremmel élt, az kapta el, mert hátratántorodott. Már nagyon beteg volt szegény anyám. De akkor örült, nagyon is örült. ’46 karácsonyának napján, 19 évesen újra elkezdtem dolgozni a magunk javára, ’47 augusztusára már volt mindenünk, hízott disznó, tyúkok, pár zsák búza... Bekopogtatott ötkor a rendőr, hogy akkor szedjünk össze fél óra alatt 50 kiló holmit, annyit elvihetünk, indulunk Németországba. De nekem az anyámat is majdhogynem vinnem kellett. Olyan reumás volt.

Amire hazaértem az oroszoktól, már tényleg felnőtt lettem. Férfi. Örültem, hogy élek. Reggel már terjedt a hír, hogy hazatértem, tízpercenként bekopogtatott valaki hozzánk. Én értem haza elsőként az oroszoktól, a málenkij robot17