Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 6-7. szám - Balogh Róbert: Zupa, Zupa

előtt. Az étkező felől lépdelve a lámpák fénye elvakított, a csillagokat nem is láttam, csak a vörös csillagot a katonákon. Pléhedényekben valami lötty, muszájból ettem meg, első nap nem törődtem az ízzel. Etel. Meleg. Másnap már megtanultam lassan rágni, kiélvezni a káposztadarabokat, a zamatot. Figyeltem az öregeket, úgy kellett enni, ahogy ők ettek. Ok már tudták a lágeréletet. Zupa, így hívta az orosz. Zupa. Néhány húscafatot találni külön öröm volt. Halfej nem lehet, marha vagy birka? - ezt találgattam. Ez volt a legboldogabb pár perc, a reggel. Aztán sorba állni, együtt a brigáddal. Első nap megtanították, le kell vetni a felügyelők előtt a sapkát, öt lépessel előbb, hogy odaérnek, s két lépéssel később feltenni, mert volt, amelyik erre utazott, és ha fenn maradt a sapka, akkor ütött. Mindig dolgozni kellett, kivéve, ha megbetegedtél, de csak akkor számítottál betegnek, ha 38 fok fölé szökött a lázad, vagy ha nem tudtál járni, vagy műteni kellett. De aki ennyire megbetegedett, legtöbbször meg is halt. Aki meg szimulált, zárkába dugták. Aztán szigorított munkára került. Úgyhogy inkább dolgozni mentünk, lázasan is egészségesnek tettettük magunkat, mindennap ki az olajföldekre, semmint a felcserhez. Egy 25 kilométer hosszú gyárban kellett dolgoznunk, mindenki megtanulta, hol kell kiszállni a vonatból. Együtt dolgoztunk az oroszokkal, ők is ugyanolyan szegények voltak, mint mi. Még kanaluk sem volt, a zubbonyukból húztak elő egy kis nyomorúságos fakanalat, mint nálunk a cigányok, talán még azoknak is jobb dolguk volt. Zupát kaptunk megint, azt a káposzta ízű levet, de nem sok savanyú káposztát látott az a víz, egy-két szál úszott csak benne mutatóba és pár zsírpötty a tetején. A második nap már ez is ízlett. Este kaptunk még egy darab kenyeret. 550 grammnyit írtak elő nekünk. Az adag. Néha még annyit sem nyomott. Mindig elcsaltak belőle pár dekányit. Nem volt mérlegünk, de csak megérzi az ember, ha becsapják. A gyomrán különösen. Amikor morgott valaki, azt kérdezték, melyik fasiszta mer lázadni a szovjet rendszer ellen. Erre elhallgattunk. Az otthoni 70 kilómból leadtam vagy 20-at az első évben. Úgy lesoványodtam, mint egy agár. Két évig rostokoltam Groznijban. Tartottam a vasat, az orosz munkás meg vágta a gázlánggal. Olajvezetéket hegesztettünk össze. Ott álltam mezítláb, nemegyszer rám esett a forró vas, rá a lábfejemre. Nagyon csúnyán sántítottam, a seb is ronda volt, nem akart begyógyulni, gennyedzett, lázam is volt, gondolták, ne ott forduljak fel, hát egy hónapra rá hazaküldtek. Akkor hittem csak el, hogy ez igaz, amikor a fürdőbe küldtek. Eláromhetente jártunk fürdeni. Egy órán át csak mosakodtam egymagámban. Minden fontos dolog előtt elküldték minket a fürdőbe. De csak egyetlen fontos dolog létezett számunkra ezen a világon: hazamenni! Aki idő előtt fürdött, mehetett haza. Legalábbis ezt ígérték.

A vonat napközben egy állomáson várakozott, csak éjszaka haladt tovább, heteken át így történt. Páran betegek napközben szinte mindig kiszálltunk, elkódorogtunk a környéken, nem tiltotta senki, s egyszer, mire visszaértünk, már nem találtuk meg a vonatunkat. Ott álltunk valahol Oroszország közepén, Bukarest felé tartottunk éppen, onnan meg haza. A két év alatt megtanultam annyira oroszul, hogy ne adjanak el, csak hogy ne haljak éhen, bármire képes voltam. Rám ragadt a nyelv. Soha nem tudtam olvasni, írni, de nem is kellett, csak beszélni. Kibeszéltem magamat a bajból, bármilyen helyzetbe is kerül16