Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 6-7. szám - Balogh Róbert: Zupa, Zupa

földbe még csak félméteres gödröt sem sikerült, mert sietni kellett. Aztán már ez sem volt esemény, az ötödik, hatodik temetés után. Aki meghalt, az meghalt. Tudomásul vettük, hogy ez ilyen. Csak ne én haljak meg. Elek, tehát minden rendben. így vigasztalgattam magam, ezt hajtogattam. Minden rendben. Es nem számoltam, hányán fagytak halálra, pusztultak éhen, mire odaértünk. Amit este láttam, reggelre elfeledtem. Összefolyt az éjszaka és nappal abban a homályban. És egyszer mégiscsak odaértünk. Először fel sem tűnt, csak az, hogy órák óta álltunk, összepréselődve a sötétben és hidegben, azt vettem észre, egészen abbamaradt a zötyögés. Nem is tudtuk, hol lehettünk, csak fáztunk. Ami kis csomagunk volt, átvizsgálták, semmi értéket nem hoztunk, de ami apróság megtetszett a katonáknak, elvették tőlünk. Egy kicsit szebb kabát, egy kevéssé viseltes cipő... Meg is motoztak minket, alaposan, még a testnyílásokat is, különösen a nőket fogdosták. Csak később jöttem rá, miért vizsgálták a seggem lyukát is, azt hitték fegyencek voltunk, azok meg oda is képesek voltak eldugni bármit, bicskát, pénzt, akármit. A katonák tudták, nincs már semmire szükségünk, mi már nem számítottunk élőnek. Mi is megértettük lassan, ahogy az első három hónapban a transzport kétharmada éhen halt a lágerben. Nem volt az oroszoknak sem semmi ételük. Groznijban szálltunk ki. Tartott még a nagy háború, már tavasszal elüldözték a ’43 óta hátráló németeket, de ahol átvonult a front, ott nem érett termés abban az esztendőben, hiszen nem is vetettek magot a földbe. Csak a gaz állt derékig, azt nem kellett elvetni, nőtt magától.

A katonák gyalog hajtottak minket a lágerig. Nagyon hideg volt, száraz, metsző hideg. Rongyokat kötöttünk az arcunk elé, fogja a szelet. Amíg átmentünk a városon, csak hogy ne tudjunk elszökni, egyik kézzel bele kellett karolni a mellettem állóba, s a másikkal a csomagot tartani, s valaki belém is karolt, és így, sűrű, tömött sorban indult a transzportunk a lágerbe. Mentünk egész nap. Addig hat hete csak nyomorogtunk, kuporogtunk, legyengültünk az éhezéstől, ezért aztán nehezen tudtunk járni, főleg így egymásba karolva.

Félig görnyedezve sokunknak megmozdultak a belei. A kutya odakuporodhat a fűre, a ló menet közben elintézi, de nekünk nem volt szabad egy pillanatra sem megállni, annyi jogunk sem volt, mint az állatnak, a vagonban meg ki gondolt arra, hogy nem lesz szabad vécére menni egy napig. Aki szólni merészelt, vagy kilépett a sorból, rögtön ütni kezdték puskatussal. Ha egy-egy faluba értünk, üvöltve jöttek az asszonyok, és megvertek minket. Sírtak, sírtunk mi is, mert zömmel gyerekek voltunk. Az asszonyok üvöltöttek, gondolom, hogy nem kaptak levelet a férjeiktől, mert még háború volt és csak karmoltak minket, tépték a hajunkat, hogy mi öltük meg a férjeiket. Ha ráuntak a katonák a cirkuszra, szétkergették őket. Úgy dél körül lehetett, amikor már nem bírtam tovább visszatartani, annyira fájdalmat okozott, feszített, kínzott. Egyszerűen a nadrágomba csináltam. Nem csak én, szabályosan bűzlöttünk, s mire estére odaértünk a lágerbe, szétkenődött, ránk száradt a nagyja. Szégyelltem az első perceket, de meg is könnyebbültem. Próbáltam visszasüppedni a tompaságba, elfogadni, hogy ha ez van, hát ez van. Mit lehet tenni? El kell fogadni, ami jutott. Végül is nem fájt már semmi. Hideg volt, nem tehettem azt, amit szerettem volna, és beszartam, de ez utóbbit leszámítva minden ment tovább.

14