Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 6-7. szám - Balogh Róbert: Zupa, Zupa
németnek kreolos bőrrel? Na, ez az oroszokat nem zavarta, azok elvittek. Mondták, megyünk Bácskába pár hétre, letörni a kukoricát. Be a vagonba, és egy pillanat alatt ott is vagyunk! Hát, hat héten át ültünk a vonaton. Ültünk? Acsorogtunk, kuporogtunk, dideregtünk. Sorra haltak az emberek. November volt. Nehezen bírtuk a hideget. Százan egy vagonban, alig egy tenyérnyi kis szellőző ablakkal, hiába tágas az orosz vagon, akkor is alig jutott hely, csak annyi, akár a koporsóban. Hat hétig zötyögött velünk a szerelvény, azt sem tudtuk, hol lehetünk. Már egész Szibériáig elvittek, amikor a kocsik egy részét visszafordították a Kaukázus felé. Azt sem tudtuk, miért mentünk abba az irányba hetekig, aztán visszafelé miért? Valaki azt mondta, tévedés történt, hazamegyünk. Ezt azért én sem hittem el, csak szerettem volna hinni benne. Azt is csak öt év múlva tudtam meg, hogy a nővérem is ott nyomorgott a transzportban, csak egy másik vagonba került, és nem fordították vissza, így Szibériában szállhatott ki. Anyám sem tudta, hol lehetünk. Én sem tudtam róla semmit. Az első hetekben a folytonos sötétben még sírtam. Később már csak ritkán jutott erőm a sírásra. Fáztam. Éheztem és fáztam. Ennyit érzékeltem az útból. Döcögés, hideg és éhség. Azelőtt életemben egyetlen alkalommal ültem vonaton, iskola után elcsatangoltunk páran fiúk az állomásra. Az állomásfőnök azt mondta, 10 fillérért elvisz a vonat a szomszéd faluig, de mivel nem volt több pénze senkinek, hát onnan meg hazagyalogolhattunk a sínek mentén. Mennyi az a 10 fillér, te jó Isten, milyen szegények voltunk! Mindig csak a faluban ültem. Nem is kellett elmenni sehová. Nem is lett volna miért. Az volt a világ. A vagonban férfi-nő vegyesen került. Nyers húst kaptunk, sós bárányt, azt faltuk. Ha megállt a szerelvény, ketten kimehettek vizet hozni. Mindenkinek két palackot. Benn ültünk és fáztunk, nem lehetett ott mást tenni. Egy lyuk volt középen, aztán akinek kellett, odaguggolhatott. De csak háromnaponta kellett, egyszerűen éhesek voltunk, nem tudtunk mit kierőlködni a beleinkből. Beszéltünk egy darabig Bácskáról, meg hogy hamar letelik az a pár hét, a kukoricát letörjük, és irány haza! Hamar kiderült számunkra, hazudtak nekünk. Senki nem értett közülünk oroszul, nem tudtunk a katonákkal szót váltani, csak ránk ordítottak, vagy mutogattak géppisztollyal a kezükben. Vártuk, hogy odaérjünk, hogy ki lehessen szállni. De csak döcögött a vonat, végeérhetetlen hosszú síneken, és nem értünk oda. Egyre hidegebbnek tűnt az idő. A deszkák résein át mindenütt beszökött a hó. Benn a vagonban nappal is csak homályban tapogatóztunk. Az is előfordult, hogy reggelre deres lett a szemöldököm. Amit kaptunk, azt mindjárt megettük. Órákig szopogattam a birkacsontot. A vagonban különösebben senki nem kedveskedett, verekedések sem voltak, nem történt út közben semmi különös, az ég világon semmi azon kívül, hogy sorra haltak az emberek. Annyira fáztunk, nem is tudtunk gondolkodni. Nem volt erőm sajnálkozni. Aki meghalt, azt kihajíttatták velünk a katonák. Egy nyomorúságos taligára emlékszem. Arra dobatták velünk egy állomáson, és közülünk vittek kettőt a temetéshez. Annyira hideg volt, egészen megfagyott a kar, a láb. Ahogy odaesett a taliga deszkájára a test, hallottam, ahogy reccsen a csont. Csak álltam ott megkövültén, erre rám bökött a géppisztolyával a katona, hogy davaj, davaj fasiszt, büsztro! Megint áshattam, a hó alatt a fagyott 13
