Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 6-7. szám - Balogh Róbert: Zupa, Zupa
ra, Mohácshoz. Át-átlőttek a túlpartról a partizánok. Aztán ahogy bejöttek az oroszok, átvonult fölöttünk, mellettünk a front, hát megint elvittek, csak most utat tisztítani. Döglött lovak, halott katonák hevertek végestelen-végig. Mohács felé tele volt az út hullával. Sok halott arccal feküdt a sárban. Esős őszünk volt, csak ástuk a gödröket a sárba, szórtuk a meszet a halottakra. Külön az emberek, külön az állatok, se ima, se pap, se kereszt, sietni kellett. Aztán fél év sem telt el, vittek a málenkij robotba. 13 évesen lehettem utoljára igazán gyerek. Nehezen bírtam a korai felnőttséget. Anyám is lebetegedett, kínozta a reuma. Ma is látom, ahogy apám a kaszát kalapálja. Annyit mondott csak, ajajjaj, és a gyomrához kapott, és már el is dőlt. Szekéren vitték kórházba, három napra rá meghalt. Sírtam, keservesen sírtam. Gyerek voltam, kölyök, mi mást tehettem volna? Aztán már csak dolgozni kellett. Már nem számítottam gyereknek. Kötelességeim támadtak. Amikor a németek jöttek, azoknak teljesítettem a parancsait, amikor az oroszok, azoknak. Ástam a lövészárkot hetekig, olyan kérges lett a markom, hamar kiderült, hiába kapartuk a nedves homokot hetekig, amikor átjöttek pár napra a Dunán a partizánok, a németek elfutottak mind egy szálig. Ezért ástunk? - kérdeztük egymást. Miután a partizánok eltűntek, a németek újra előkerültek. Áshattunk megint, mintha ezen múlt volna a világ sorsa, hogy elég mély és széles gödröt ásunk a Duna-part homokjába. Aztán közeledett a front. Hallani lehetett az ágyúkat. Menekült néhány család a faluból, együtt a német katonákkal, mentek a Reichba, hitték a titkos fegyvert, imádták a Führerüket, aki itt maradt, azt meg vitték az oroszok. Hoztak ide székelyeket, mehettek a németek. Aztán a szlovákoktól hoztak magyarokat, akkor meg már a mi kis házunkból is kiraktak minket. Akiket hoztak, azoknak sem volt semmijük, s mire minket kiraktak a vagyonúnkból, abból a kevésből nekünk szinte semmi sem maradt. így történt. Ennyi egyszerűen. Jobb nem rágondolni. A szomorúság az olyan, hogy jön. Nem kérdi, akarod-e, hogy jöjjön. Csak megérkezik, és ott ül a nyakadon, amíg le nem rázod magadról, amíg meg nem szabadulsz tőle. Nem tudta senki, mi lesz velünk. Előbb csak örültünk, hogy véget ért a háború. Mondogattuk, hogy majdcsak lesz valami, biztattuk egymást. Hazajönnek a férfiak, és újra megindul a rendes életünk! Minden úgy lesz, ahogy addig is volt. Hát nem úgy lett. Érkeztek a telepesek, mi meg verekedtünk velük. Hiába volt a bugylibicska a gatyaszárban. A kapitányuk részegen kötekedett a bálban. Én úgy bevágtam egyet neki, markolhatta a bicskát. Oda dűlt a pad alá, ott is maradt még vagy egy fél órácskát. Körülpillantottam, a többi telepes zavartan lesütötte a szemét, nem mert egy sem kikezdeni velem. Pedig idősebbek voltak nálam pár évvel, de hiába. Akit én egyszer megcsaptam, az dőlt, mint a zsák! Oh ja! Vorbei. Alles vorbei! Ez volt. Elmúlt. Nem maradt belőle semmi. Találtam magamnak asszonyt, családot Németországban. A gyerekeknek jó helyet. Az unokák boldogok. Az meg, hogy mi volt? Nem érdekes. Alles Vorbei! Fogságban vittek az oroszok. Éppen betöltöttem a tizenhatot, amikor véget ért a háború. Sorozásra hívtak még ’44-ben a németek, de otthon hagytak. Túl fiatalnak találtak? Vagy túlságosan fekete voltam nekik? Nem tűntem elég 12
