Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 1. szám - Pelle János: Carmen és népe
őket, illetve a haditengerészet hajóépítő műhelyeiben, szoros felügyelet alatt foglalkoztassák őket. A 1766-ban Aranda gróf, III. Károly felvilágosult minisztere komoly tervet dolgozott ki a cigányok okozta veszély felszámolására, akiket négy csoportra osztott. Külön kívánta kezelni a cigány gyermekeket, akiket, amennyiben menhelyeken kívánt felneveltetni, majd spanyol családokhoz kiadni, cselédnek és inasnak. A második csoportba sorolta a háza- sodásra éretteket, akiket szét akart választani. A lányokat Amerikába tervezte küldeni, hogy ott indiánokkal, illetve bennszülöttekkel éljenek együtt, a férfiak pedig ugyanott műveljék a földet. A Spanyolországban élő gyermekes cigány családoknak kényszerelakhelyet akart kijelölni, az öregeket pedig kolostorok menhelyein tervezte elhelyezni. A tervezetet, melyhez hasonlót Mária Terézia császárnő tanácsadói is kidolgoztak az Ausztriában és Magyar- országon élő cigányok „átnevelésére”, azonban sehol sem sikerült megvalósítani. A spanyol hatóságok képtelenek voltak megkülönböztetni a nomád életmódot folytató romákat a letelepedetettektől, és egyes andalúziai települések polgármesterei sorra jelentették be tiltakozásukat amiatt, hogy „el akarják rabolni” tőlük ismert és szeretett cigány mesterembereiket, pékeket, kovácsokat, tisztes állatkereskedőket. De még a Katalóniában továbbra is vándor életmódot folytató cigányoknak is akadtak pártfogóik, még a legmagasabb körükben is, hiszen tömérdek nemesember akadt, akit vonzott a cigányok „fizikai és szellemi csábereje”. A XIX. században a meggyengült államhatalom lényegében felhagyott a cigányok „megrendszabályozásával”. Egymást követték az államcsínyek, polgárháborúk, az országban rablók és szökött katonák garázdálkodtak. A karlista háborúk idején, 1837-ben egy kortárs a következőt írta a spanyol cigányokról: „Ma már a hatóságok megelégszenek azzal, hogy arra kötelezik őket, hogy a városok falain kívül táborozzanak. Nem érdeklik őket a politikai szenvedélyek, szigorúan semleges álláspontra helyezkednek Don Carlos és a királynő konfliktusában. Szegénységüknek hála talán azok az egyedüli spanyolok, akik viszonylagos biztonságban utazhatnak, a háború ellenére...” Nehezen tűrték a bezártságot, a földeken és a gyárakban végzett munka szigorú kötelmeit. Sokan csatlakoztak a csempészekhez, úgy mint Carmen, Bizet operájának halhatatlan hősnője. Az ellenállhatatlan, a szerelem kedvéért a halállal is dacoló cigánylányt a következőképpen jellemzi Mérimée, az opera forgatókönyvének alapjául szolgáló kisregényben: „Különös, vad szépsége első pillantásra meglepte az embert, de azután nem lehetett elfelejteni. Főként a szeme ragyogott oly buján és oly vadul, hogy azóta sem láttam hozzá hasonló emberi pillantást. Cigányszem - farkasszem - így tartja a spanyol szólásmondás, és igazán jó megfigyelőkészségről tanúskodik... Amint magunkra maradtunk, a cigánylány kihúzott egy csomag kiszolgált kártyát, egy mágnest, egy kiszárított kamélont és néhány egyéb, a mesterségéhez nélkülözhetetlen apróságot. Majd azt mondta, hogy egy pénzdarabbal rajzoljak keresztet a bal kezembe, és elkezdődött a mágikus szertartás. Fölösleges volna elmondanom, miket jósolt, de minden mozdulatából kitűnt, hogy nem kontár a boszorkányságban”. A huszadik század elején a spanyol cigányokhoz más, Kelet-Európából érkezett csoportok érkeztek, a legnépesebbet ma is „magyaroknak” nevezik. 47
