Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 5. szám - Alexa Károly: Hamvas Béla szakácskönyve (3. rész)

részről mint létmód és mentalitás az aranykori kezdetekre emlékezteti. Itt lehet megtalálni az elveszett, széthullt, elfelejtett tradíció nyomait.

Hamvas idevonatkozó legszebb helyein az ember maga a déli ember, azaz „az Ember” a Dél szülötte, aki - olvassuk az önfeledt leírást Az esquilinusi Venusró 1 beszélő esszében (1948-50) - „olajbogyót evett, ételét olajjal öntötte le, és halait olajban sütötte meg. Ez a tagjain lágyan ömlő olajosság, az olaj- csepp bársonyos, omló simasága. Soha az ember zsírtól nem lehet üde. A zsírtól az emberek egy részében sertéssé változik, nehézkes, a mocskot is felfalja és röfög. A vegetatív lények mélyebben tudattalanok, jobban környezetükhöz vannak nőve, érzékenyebbek, némábbak és tisztábbak. A zsír a röhögés öröme, az olaj a mosolyé. Ha az ember madarat eszik, madárszerűbbé válik... Aki nem eszik sok halat..., nem érti a Csábító Delfin háromdimenziós teltségét sem. Aki sok gyümölcsöt eszik, annak lénye friss, hűvös, leves édességgel telítődik. Az érett füge ilyen telt, üdítő lé, amelynek csorduló feszülését a bőr már alig tudja leplezni. Édes szőlő, amiből a forró görög föld kábító zamata párolog. Ez a tápláléka: olaj, hal, madár, gyümölcs.” Hamvas persze északi, sőt lutheránus északi ember - és író: ne akadjunk fönn azon, ha másutt kéjelgő mondatok hagyják el tollát a disznó „legalvilágibb” részeinek kulináris értékeit szemléltetve...

A kert, mindenféle, bárhol kialakított kert a Dél ősi hagyományának a folytatása: ezért szuggerálja a kert is azt, hogy az igazi létfenntartó táplálék a gyümölcs, a méz, az olaj, a szőlő. A délnyugati géniusz magyar domboldalain, természetes vagy kreált kertjeiben ott a mandula, a füge, a gesztenye, ott a levendula, a gránátvirág. És ide vehetjük a kenyeret is, a szent könyvek fejtegette transzfigurációnak ugyanolyan titokteljes tárgyát, mint amilyen a bor. A magyar Hüperion elbeszélője írja - s nézzünk csak körül Kemenesalja kis falvaiban: hány új kemence épül -, hogy ha megunja a pék kenyerét, maga süt „nemes kovásszal”. Ez magának szánt „fejedelmi ajándék”, „...nem ér hozzá gyár, pénz, gép, haszon, komplikáció.” S így sóhajt: „Mintha az életörömet enném.” Ez is a kert ajándéka, az Aranykor üzenete, hiszen mi más is lenne egy-egy égei-tengeri hajóút, egy-egy pihentető óra egy olajfa alatt, tücskök zenéjében elálmosodni, felébredve egy-egy korty fekete-vörös bort inni pár szem olajbogyóra és falat kenyérre, a domboldalban kecskék vidám fehér foltjai, ott legelésznek háromezer éve..., igen, ez az aranykori idő, amikor még nem volt idő, hiszen nem létezett múlt, s nem voltak akart célok a jövőben.

„Egy kicsit leültem ide a tamariszkusz alá, hogy a frissen szedett sárga, mézes fügét az árnyékban illő nyugalommal költsem el. Dél felé járt, és az öbölben nem volt senki. Inkább metafizika volt, mint evés. Néha szabad így enni, mintha az ember imádkozna.” (A tamariszkusz alatt) Dél van, s valahol Dalmáciában vagyok, Szicíliában vagy egy kis görög szigeten.

A TENGER MINT BESTIÁRIUM

Mivel sem tehetnénk teljesebbé a Délről mondottakat, mint Hamvas egyik kései írásának felidézésével, egy részlettel az Unicomisból, amely ezt a barok59