Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 5. szám - Bakos Ferenc: Szindbád - Olvasó
ha egymást szólítják - Testvérem! - , az egyikőjük szájából azt jelenti: Prózás Testvérem!, a másikéból: Poétás Tesvérem! Beleszimatolva a gazdátlan lég új mámorába A kapuval szemben lekuporodott a földre, és az ajtórésbe imént beszorult fájós sarkát masszírozva azon meditált, mit is ért most ezen a „gazdátlan” levegőn. Hát persze! Az elmúlt évben nap mint nap hasonlóképp bezárult mögöttük a kapu, amikor koldulni indultak a faluba; ám azokon a reggeleken a levegő és a szél mégis csak a gazdához, a tájat uraló kolostorhoz tartozott valamiképp. Völgynek lefelé az ösvény maga: kaland ígérete Éhséget érzett. A kolduló-öltözetét megtarthatta, de a közös reggeliből, a szabályok szerint, már nem részesülhetett - igaz, ma hajnalban elkerülték a szokásos üdvözlések és a kevésbé barátságos fütykösök is. Nem siettette lépteit mégsem, mert a faluba érés előtt vissza akart gondolni Prózásra: miként alakulnak majd dolgai, viszontlátják-e még egymást? Vajon Prózás - aki bár életkorát tekintve fiatalabb volt nála, mégis élete főművével, egy ezer mondatos regénnyel a hóna alatt visszatérve nyert másodszor is elhelyezést a kolostorban - hány év alatt végez majd munkájával? Sokért nem adta volna most, ha tudja: kész lesz-e ő az ötvennégy haikuval, mire Prózás a regényéből, egy kivételével, az összes mondatot kihuzigálja, hogy a maradó egyetlen fölött éjt nappallá téve meditálva, a boncok előtt hangosan, szinte dühödt kiáltással azt recitálja. O maga a tizenhárom elkészült és megcsiszolt haikuját, gondos kalligráfiával leírva, a tegnap délutáni meditáció után nyújtotta át Mesterének, aki - alig rápillantva az ívpapírra — egyetlen szóval reagált: fűzfapoéta!, és ez, tudta jól, elbocsáttatását jelentette. Most még legalább negyvenegyet kell írnia, ám azok - a láthatatlan bizottságnak a Mester által tolmácsolt ítélete szerint - „még mindig a világi léthez ragaszkodó versikék lesznek csupán”, de tarsolyában hozva a gyűjteményét, ismét elhelyezést nyerhet. Aztán cellájában kezdheti majd áthuzigálni a verseket, egy kivételével, amit átírva és megcsiszolva, a boncoknak felolvasva - „ilyen tökéletlen költői megközelítéssel”, amint azt Mestere szó szerint idézte - elérje a megvilágosodást. De hol lesz akkor már Prózás? - hasított a felismerés szívébe. Ügy látszik, szívem is van, dünnyögte fennhangon. Kopáran szól - hangja világot zsongít benne, nélküle Gondolatban a Hokkaido szigete körül járt gyors szkúnerén, ahol felváltva hajkurászta a makréla-csapatokat meg a kínai kereskedők bárkáit. Visszapergette a Sárkányfog hegyre vezető útjának állomásait, úgy, ahogy arról egy éve a kolostor fogadócsarnokában a bizottság előtt is beszámolt:- Első utam barátaink házába vitt, asszonyom kíséretében, és én ajándékkal készültem: egy durva papírba gondosan becsomagolt kettős teafüves dobozkával. Négyen voltunk, a két házaspár. Szódanul ültem körükben a teapavilonban, majd egyszer csak minden bevezető nélkül azt mondtam: „Feladom” - „Mit?” - kérdezték mindhárman, szinte egyszerre. „Semmit - mondtam csendesen. - Azzal, hogy megkérdeztétek, látom, nincs is mit feladnom.” A papírt nagy reccsenéssel széttépve átadtam teadobozaimat a két asszonynak, majd távoztam. 31
