Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 5. szám - Vasadi Péter: BUDA(ság)
2 2 2 2 V A S A DI PÉTER BUDA(ság) „Medve nevet, nevetgél, rázza a fejét, az anyja el van szontyolodva.- Hát nem akarod, hogy kivegyelek? - Nem. Nem érti: - Mégis katona akarsz lenni, Gábor? - Dehogy akar. (Az vagyok, gondolja káromkodva magában.)- Rossz volt ott neked. Megszeretted a katonaiskolát? - Szerette a halál. De hát akkor miért nem? Miért?" Ottlik Géza: Buda M. Szeme lustán állt meg Bébéén: hogy nyálaz a Kajla, lantol, belejött (mélyül a csönd). Fölkelt M., s Na-jó..., kisétált. Bébé nyihogott: Érdekes, és szökdécselt kifelé. Kajla letörött. Nem vicc, kérem, a budaiság. Mifelénk csak egyszer linkelhetsz, pajtás. Azután már pupillára levonva a szemhéj. Gyilkosán kussolnak a szájak. Elment a hajó. A „budai” előnév. Márka. Kék ég, szakadás nélkül. Tó, táj, bodza, folyópart szőve selyemből. Nyaranként igazi vascsörgés síneken. Öklével üti a villamos- vezető a csöngő kúpját. Már a hegyek közt járunk. Hirtelen szakadék széle. Megy le a Nap. Boldogság. Honnan jött? Ki akarta? Ott naponta lő tarkón ama ébresztő, de ágymelegben az éj kivasal; reggel oszlopmenet a murván, porzik fehéren az apró kő tömege, ének fut ki zihálva tüdőből. 1
