Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - Lajta Erika: Relatív embertartalom (1. rész)
A minap például erélyesen rendre kellett utasítanom, mert azon az új, még nála is elesettebb betegen, akit a mellette lévő ágyba fektettek, is gúnyolódni kezdett. A felesége kérdezgette tőle, ki is ő, de persze nem tudott válaszolni, mire apám mutogatni kezdett rájuk, mint valami vásári mutatványra, szórakoztató látványosságra. Nini!, figyeljek csak. El ne mulasszam a poént. Édesapámnak, hogy meg ne akadjon a torkán, kivették a műfogsorát. Nehezen tudná megenni a kórházi kosztot, ezért átpasszírozott, ledarált ételeket viszünk be neki. Ha délidőben vagy vacsoratájt begurul a kórterembe az ennivalóval az étkezőkocsi, mindig tüntetőén fintorogni kezd. Nem! Nem! Köszöni szépen, ebből nem kér! A többi beteg is elhúzza a száját. Az ő grimaszuk az ételek ízének szól. A sót- lan leveseknek. A becsomósodott főzelékeknek. A szétfőtt tésztáknak. A rágós húsoknak. Bizonyos értelemben tehát az ő reakciójuk is a kívülállásukat, az adott körülményeken való felülemelkedésüket jelzi: azt, hogy otthon nem ilyen moslékhoz szoktak. Apám fanyalgó arckifejezése azonban sokkal hangsúlyosabb üzenetet közvetít. A közösködés büszke elutasítása. Ezzel hozza a többiek tudomására, hogy velük ellentétben, ő nem szorul rá a mindenkinek egyformán járó alapellátásra. Egyszer s mindenkorra fölöttük áll! Végtelen dölyfében tegnap, vacsora közben, a parizeres zsemléjét a szemben lévő ágyon majszoló beteget fixírozta. — Ez mindig csak az itteni ételt eszi - avatott be titkos tudásába. - Sose hoznak be neki semmit. Számon tartja, kihez hányszor jönnek be. Kinek mit hoznak. Kivel milyen tónusban beszélnek. S mivel mi minden nap meglátogatjuk, s mindig viszünk neki ételt, italt vagy valami azonnali csodát ígérő készségfejlesztő eszközt, és azt is tudja, hogy hálapénzfizetés dolgában sem vagyunk utolsók, kivételezett helyzete tudatában lenézi a többieket. Nem sokat változott. Újra volt közös témánk a Misivel. Méghozzá egy igen hálás, kimeríthetetlen téma. Apuka. Mi van vele? Hogyan érzi magát? Mit mondanak az orvosok? - Misi szinte naponta érdeklődött a fejleményekről, sőt nem érte be ezzel, hanem fölajánlotta:- Hadd menjek be veled én is a kórházba! Tudom, mi az az agyvérzés. A nagyapámnak is agyvérzése volt. Láttam, hogyan kell az ilyen betegekkel bánni. Biztos tudnék nektek segíteni.- Nem tudom, apuka beleegyezne-e abba, hogy... Mégiscsak olyan helyzetben van, ami... Ami...- De hát előttem nem kell szégyellenie magát. Én a családhoz tartozom. 95
