Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - Lajta Erika: Relatív embertartalom (1. rész)
Ezt még sose hallottam a Misitől. Hogy a családhoz tartozna. Számomra, bevallom őszintén, néha még az is kérdéses volt, vajon hozzám tartozik-e. A dolognak nyilván két oldala volt. (Én hozzá tartozom-e?) Sőt, akár több- dimenzióssá is dagaszthattuk a problémát, azt is bevonva a vizsgálatba, hogy ő mit gondolhat arról: hozzátartozom-e. Az együtt töltött négy évet, törések, szakadások nélkül, mindenképpen eredménynek könyvelhettük el. Volt valaki, akire számíthattam. És ha csak a megbízhatóságomat nézzük, rám se lehetett panasz. Volt tehát két kéz, amely egymás felé nyúlt, ha végül nem is kulcsolódott össze egészen. Volt tehát két szív, amely elvileg egymásért dobogott, még ha nem is elvárás szerint, egy ütemre.- Tényleg bejönnél a kórházba? - hatódtam meg.- Ez csak természetes. Remélem, nem gondoltad rólam, hogy amikor szükséged lenne rám, cserbenhagylak! „Hát ennyire evidencia lenne, hogy mellettem áll?” - örültem meg neki, s megvádoltam magamat, hogy depresszív világlátásomat alaptalanul vetítettem rá a kapcsolatunkra. Több olyan felmérésről is olvastam már, miszerint a nők sokkal inkább hajlanak rá, hogy elemezgessék, mennyit tud adni, milyen kilátásokkal kecsegtet egy-egy kapcsolat, mint a férfiak, akik ha csak az alapvető igényeikben nem szenvednek hiányt, nem nagyon töprengenek el azon: jó-e együtt?, minden rendben van-e? Ezek szerint én sokkal inkább nő vagyok, mint azt olykor feltételezni merem magamról. Legalábbis mindig töröm a fejemet. Mindig álproblémákat gyártok, még egy olyan igazán korrekt és szeretetreméltó ember mellett is, mint amilyen a Misi. Misi! - megmentőm. Misi! - vesztem. Akár együtt vagyok éppen vele, akár nem, mindig pont az ellenkezője lenne a jó. Ha találkozunk, képtelenek vagyunk tartalommal kitölteni az együtt- létünket. Ha viszont nem? Akkor hiányzik. Párokra gondoltam, ismerősökre, félismerősökre, akiknek négy év alatt annyi mindenre jutott idejük: szerettek és gyűlöltek, csaltak és megcsalattak, összeborultak és acsarkodtak; végigjárták a se veled, se nélküled minden stációját. Ha úgy alakult, összekötötték az életüket, ha meg amúgy, elváltak, könnyekkel a szemükben, dühösen átkozódva. Nálunk az ilyen szélsőségek eleve ki voltak zárva. Sose súroltuk a végleteket, sose hajszoltuk bele se magunkat, se a másikat ellenőrizhetetlen indulatokba, mintha csak életelvünkké tettük volna az arany középút megtalálását. Összetartoztunk. Mégis ez az egység, sajnos, egy igen törékeny egység volt, mert mindig felmerült valami, mindig megfogalmazódott egy kifogás, ilyen-olyan aggály, halogató szándék. De most...? Most mintha másképp lenne. Hogy is mondta a Misi?- Én is a családhoz tartozom. Folytatjuk 96
