Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - Lajta Erika: Relatív embertartalom (1. rész)
ellenben meg nem ütő beszédkísérletekből először csak két foszlányt vettünk ki. Az egyik ez volt:- Miért? A másik:- Nem igazság... Apám világéletében roppant büszke volt az egészségére, a korát meghazudtoló, fiatalos külsejére. Lenézte a betegeket. Rosszallóan, alig titkolt kárörömmel beszélt azokról az ismerősökről, akik megbetegedtek, s helytelen életmódot, önhibát gyanított egészségromlásuk hátterében. Hiába töltötte be már a hetvenhatodik életévét, szentül hitt abban, hogy fél délelőtt tartó tornával, napi többórás sétákkal a betegséget kizárta az életéből. A halál pedig mit tehet? Csak azt, hogy a „legnagyobb kedvezmény elvét” alkalmazza majd vele szemben. A sors furcsa fintora, hogy éppen egy nappal azelőtt, hogy az agyvérzés a maga derült-égből-villámcsapás-váratlanságával lesújtott volna rá, kapott értesítést arról, hogy ötvenéves évfolyam-találkozójuk lesz a Közgazdaság- tudományi Egyetemen.- Nem is tudom, elmenj ek-e? Rossz lesz látni, kiből mi lett, ki hogy megöregedett - jelent meg önelégült mosoly az arcán. - Az egyik mankóval jön majd, a másik szívritmus-szabályozóval. Agyvérzését hetekig titkoltuk a rokonság előtt, mert tudtuk, nem szeretné, ha köztudomásúvá válna, mi történt vele. A nagynéném például így reagált, amikor hosszas töprengés után felhívtuk telefonon:- Szívesen elmennénk meglátogatni. De egy olyan rátarti, hiú ember, mint ő, nem tudom, örülne-e, ha látnánk, mi lett belőle. Hogy apámat kirántsuk feleszmélésével rátörő mély depressziójából, ahhoz az kellett, hogy helyreállítsuk a világrend igazságosságába vetett hitét. Elmagyarázzuk neki: egy olyan súlyos agyvérzést, ami, sajnos, az agytörzset is érintette, egy kevésbé edzett, gyengébb szervezetű ember nem élt volna túl, így az, hogy ő vigyázott az egészségére: tornázott, nem fogyasztott mértéktelenül alkoholt, és tartózkodott a dohányzástól, egyáltalán „nem veszett kárba”. Az érdem, igenis, elnyerte jutalmát. A befektetett energia, igenis, megtérült. Az úgynevezett anyai örömöket én az apám mellett éltem meg. Korábban sem volt családunkban klasszikus a felállás: nem állíthatom, hogy apám apai szerepet, anyám anyait töltött volna be, én pedig szófogadó, engedelmes gyermekük lettem volna, inkább azt mondhatnám, hogy anyám mindkét-nembeli szülőként funkcionált, mi, apámmal pedig a nővér és az öcs szeretetteljes, ám apró civódásokkal, marakodásokkal tarkított viszonyában voltunk egymással. Az agyvérzés, magától értetődően, egy szempillantás alatt átalakította családunk szerkezetét. Apám gyermeki pozíciója rögzült, s gyermek volta már nemcsak a felelősségvállalás csekély mértékében, de önállótlanságában, önéi-
