Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 4. szám - Lajta Erika: Relatív embertartalom (1. rész)

látásra való képtelenségében is megmutatkozott. En apám anyja lettem. Nem egyedül. Van egy anyatársam. Az édesanyám.

Mi, a két anya váltjuk egymást a kórházban, vetélkedünk, ki milyen eredményt ér el. Ha hazaérünk, sincs más beszédtémánk, mint hogy mi történt aznap szegény apukával: minden szava, minden mozdulata alapos elemzés tárgya. A bíztató jeleken ujjongunk. Amikor azonban gyógyulását fenyegetve látjuk - és aggodalomra, sajnos, éppen elég okunk van, a felfekvési sebektó'l az ágyból kiesésig, a fertőzésektől a kisebb-nagyobb balesetekig - együtt tanakodunk, hogyan orvosolhatnánk a bajt.

Ahogy két dudás sem fér meg egy csárdában, édesanyámmal rögtön felismertük, hogy hatáskörünket meg kell osztanunk egymással.

Anyám az orvosokkal, ápolónőkkel tart kapcsolatot, s amennyiben szükség van rá, apám testi higiénéjéről gondoskodik. O főzi meg az ebédet, készíti el vacsorára a gyümölcsökből, zöldségekből álló vitaminturmixot. En a beszéd- készség és az értelmi képességek fejlesztésének felelőse lettem. A tornáztatás- ban, a lebénult kéz és láb izmainak, inainak mozgatásában mindketten részt veszünk, majd csak később, amikor berobban ebbe a kényesen balanszírozott munkamegosztásunkba a Misi, fogja átvenni tőlünk ezt a feladatot.

Apám tisztában van vele, melyikünktől mit várhat. Ha például tele lesz a pelenkája, engem még véletlenül se kér meg arra, hogy lopva vegyek el egyet a pultra kikészített készletből és cseréljem ki, csak üzen velem az ápolónőknek, hogy ha idejük engedi, legyenek szívesek és jöjjenek, s amennyiben tényleg jönnek, jó néven veszi, ha amíg a tisztába tétel tart, tapintatosan kimegyek a kórteremből. Anyámtól viszont mostanában már többet vár el. Sürgősségi beavatkozást.

Ha ellenben beszédre, emlékezésre akarom serkenteni, úgy, hogy nem fogadom el, ha csak gesztusokkal, fintorokkal, bólogatással vagy mutogatással kommunikál, akkor egy ideig ugyan megmakacsolja magát és hallgat, vagy sértetten pislog, de előbb-utóbb beadja a derekát, s próbál nekem engedelmeskedni.

Tisztában van vele, hogy ezen a téren az én elvárásaimnak kell megfelelnie. Enyém a teljhatalom.

Nem vagyok képzett pedagógus. Sosem foglalkoztam gyerekekkel, fogyatékosokkal. Állatokat se idomítottam még. így csak lassan, fáradságosan tanulom ki ezt a mesterséget: találom meg azokat a módszereket, amelyekkel kiesett ismereteit a lehetőségekhez mérten pótolhatom, vagy a meglevőket, ha isten is úgy akarja, előcsalogathatom.

A legnehezebb az alaphelyzettel megbarátkozni. Azzal, hogy minden visz- szájára fordulva működik apámban, illetve: az életfontosságú funkciókról kis jóindulattal még csak elmondhatjuk, hogy fennmaradtak, azaz továbbra is emészt a gyomor, továbbra is dobog a szív, továbbra is kering a vér az erekben, de ami a szellem útjait illeti a testben, azok bizony, úgy tűnik, kátyúkkal vannak tele.

Olyan arányban vesztett a tudásából, amilyen arányban az emlékeiből. 1:1 arányban.

Azért minden nap beviszek a kórházba egy Búvár zsebkönyvet (van belőlük

89