Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - Lajta Erika: Relatív embertartalom (1. rész)
számomra léha játszadozás tárgya, élek-e vagy halok, öngyilkosságot követek- e el, vagy éppen hétmérföldes csizmához illő, hatalmas léptekkel az emberi kor végső határai felé haladok. Úgy tudom, az eugenika: az Amerikai Egyesült Államokban született, s a náci Németországban tetőzött fajnemesítés tudománya, különbséget tesz azon emberi lények között, akik méltóak élni, s azok között, akik nem ütik meg a mércét, tehát a sterilizálás vagy a likvidálás kell legyen a sorsuk. Onhitt lennék? Mindenesetre én úgy szoktam magamra gondolni, mint aki méltó az emberi életre, ám vice versa ez már nem föltétlenül igaz: az élet nem mindig méltó rám. Márpedig ennek az a következménye, hogy én bizonyos értelemben még a saját életemtől is független vagyok. Apámról és az ő életéről, egészen addig, amíg agyvérzést nem kapott, ritkán gondolkodtam el. Amióta csak az eszemet tudtam, édesapámnak megrögzött szokása volt, hogy él, szinte olyan elpusztíthatatlan vitalitással, mint Lenin a Majakovszkij- versben: „apám élt, apám él, apám élni fog”. Az agyvérzése óta megrendült benne a bizalmam. Már nem bízhatok meg benne maradéktalanul. Nem lehetek teljesen biztos abban, hogy apám és külvilági megjelenítődése: biológiai valója tartós használati, s különösen nem, hogy örökbérleti szerződést kötött egymással. Tetszik, nem tetszik, bele kell nyugodnom, hogy apámnak - mint minden halandónak - szavatossági ideje, „lejárat”-a van. Konzerválása a technika jelen fokán, sajnos, nem megoldható. Megrázó felismerés volt ez számomra. Egyik jogcímem az életre éppenséggel az volt, hogy apám lánya vagyok, tehát az ő esetleges kiesésével óhatatlanul csorbulni leszek kénytelen én is. Vesztek önmagámból! Megkisebbedek. Mi lesz velem, ha apuka meghal? - sajdult belém a gondolat, és már előre sajnáltam, előre megkönnyeztem magamat, mint tulajdonát vesztett: elapát- lanodott árvát. Beszélnek Isten-hiányos világról, hogy ezzel az értékek, az erkölcs, a Jó kivesztét diagnosztizálják. Ennek családi szintre leszállított változata a legriasztóbb távlat. Egy apa-hiányos gyermek. Apám agyvérzésének története feltartóztathatatlanul megindult a szöveggé válás útján, betartva az illő lépcsőfokokat: először a szóbeliség, utána - az esetlegességek, az érdektelen momentumok elhagyásával - az írásbeli megformálás. Az első, akinek a kórházba szállítás reggelén a történteket elmeséltem, a barátom, Misi volt. Felhívtam, és a helyzethez illő zaklatottsággal a kagylóba ziháltam: — Misi! ... Apuka agyvérzést kapott! Elvitték a mentők! Fel, a Hárshegyre, az elmegyógyintézetbe! — Rögtön hívtátok a mentőket, ugye? Az agyvérzésnél minden másodperc számít! — Azonnal tárcsáztam őket. De sajnos vesztettünk egy jó negyedórát, mert 84
