Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 4. szám - Lajta Erika: Relatív embertartalom (1. rész)

mikor kijöttek, csak úgy voltak hajlandók beszállítani apukát, ha odaadjuk nekik a társadalombiztosítási kártyáját. Márpedig belekerült egy kis időbe, amíg megtaláltuk. A ruhásszekrényében. Az egyik nadrágja zsebében.- Elképesztő! - háborodott fel Misi. - Jó, hogy egy karambolnál vagy terrortámadásnál nem kérik a tb-kártyát... És mi lett volna, ha az édesapádnak nincs meg a tb-kártyája? A sorsára hagyják? Legyen vele, ami lesz?- Szegény apuka! Szegény szerencsétlen édesapám! Mi lesz vele?

Tartottam a kezemben a telefonkagylót, aztán feltörő zokogást hallattam.

Szívből jött a sírás. Szívből sajnáltam magamat.- Háromnegyed hétkor nyitottunk be a szobájába — hadartam el a részleteket. - Ott ült a karosszékében, de mintha nem is ő lett volna! Az arca elferdült. A teste megbénult.

A szó csak úgy ömlött belőlem, pedig nem is a megfogalmazás pontosságára, szabatosságára, hanem a hatásra figyeltem. Vizsgáztattam a Misit. Osztályzatokat adtam neki, kellően együttérző-e velem.

Kiérezte-e a hangomból, hogy a részvétére, a támogatására apellálok? Hogy az eseményeket ripacskodva, hatásvadászón adom elő? Hogy előnyt akarok kovácsolni belőlük? Hogy a kettőnk hatalmi játszmáiban aduként használom fel?

Felfogta-e, hogy ugyanakkor annak, hogy ő az első, akivel tudatom a minket ért szörnyű katasztrófát, jelentősége van?

Mindenáron meg akartam találni azt a pontot, amelyhez képest „bemérhetem a helyzetet” és a helyzetben a magam szerepét - s ehhez, úgy látszik, Misire volt szükségem. A bajban szinte öntudatlanul az ő számát hívtam.

Misi érteni látszott, mit várok el tőle. Nem is annyira apukára koncentrált a kérdéseivel, mint inkább énrám. Felismerte és ki is nyilvánította, hogy ebben a szituációban az én személyem és érzelmeim megkülönböztetett figyelmet érdemelnek.

Nem vettem ki aznapra szabadságot. Elfoglaltságot, feladatot kerestem, s a minisztériumban a munkajogi állásfoglalást kérő levelek megválaszolása, a jogszabálytervezetek véleményezése jól kitöltötte az időt délután fél ötig, amikor is felkerekedtem, felutaztam a kórház intenzív osztályára, majd - mivel minden könyörgésem ellenére sem engedtek be az édesapámhoz - visszavil- lamosoztam a belvárosba: Misihez.

A szokott kép fogadott.

Misi szobája átmenet volt egy lakóhelyiség és egy technikatörténeti múzeum között. Csak számítógépből volt itt öt darab! De ha a kollegáinak, ismerőseinek dögrováson volt valamilyen gépe, berendezése (legyen az mikrohullámú sütő, nyomtató, videó, rádió vagy tizenöt-húsz éves kimustrált televízió, kazettás magnó), amit kidobni azért sajnáltak volna, azt mindig a Misire sózták rá. O befogadott minden ócskaságot. Hátha jók lesznek egykor még alkatrésznek vagy esetleg cserealapnak.

Azt, hogy egy készülék működőképes-e, vagy pedig már Misi is puszta roncsként tartja számon, onnan lehetett megtudni, hogy a használatban lévő gépeket szakadozott konyharuhákkal takarta le, nehogy beléjük menjen a por. Az egyik rongydarab piros-fehér kockás volt, a másik zöld-fehér vagy virág85