Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 4. szám - Bálint Péter: Végbúcsúmat tiszta szívvel fogadjátok

veled, ha majd szülni fogsz, oszt nehezen akar előbújni a porontyod?” „Az majd akkor lészen, néném asszony! Mi gondom most azzal?” - cserfelt a mézet nyalogató leány, sarkon fordult és eltűnt, mielőtt tovább egzecírozhatták volna. A háta mögött összemosolyogtak az idősebbek, lemondóan legyintettek, mintha azt szándékoztak volna hangsúlyozni, hogy ezek a mai fiatalok már tűrni sem bírnak, a legkisebb szilánktól is úgy obégatnak, akárha a kezüket vágta volna le a török vagy valamelyik haramia.

Akadt olyan szeleburdi inas, aki favágás közben tőből metszette le két ujját, s a mester felesége fülön ragadva hozta apámhoz a holttá vált mihasznát, hogy tudása javát adva lássa el a csonkolt sebet, s ha lehetséges, tegyen csodát a bőrön fityegő ujjakkal. Hogy ilyenkor az áldozat sorsa vagy jó szerencséje valóban mit is tartogatott számára, s apám ezt miként tudta a maga javára fordítani, az sokféle dolog környülállásától függött, s csak utólag derült ki. Némelyek litániákat zengtek Istentől kapott képességeiről, mások - nyilván akinek nem tudott segíteni a baján -, erősen kétségbe vonták nagyszerűségét és híres tudását. Az ujjait elveszejtő inas terebélyes tomporú és kofa nyelvű gazdaasszonya sem öregbítette apám hírnevét, úgy szapulta, mintha rajta múlott volna a fiú csonkasága.

Hiába is intette őket, és szabadkozott számtalanszor előttem is eredménytelensége miatt: „A kirurgus nem Isten, nem csodatévő, mivel nincs hatalma a halál fölött, nem rendelkezik isteni teremtő erővel és csodás életelixírrel sem. Csakhogy az emberek, legyenek bármily hívő keresztyének is, ilyesfajta mindenható erőt tulajdonítanak neki, babonából vagy némi okkal, mindegy is, hogy gyógyulásukban reménykedhessenek. De hát ez öncsalás és képmutatás a javából! Egyes felcserek vagy patikáriusok valóban azt a tévhitet keltik némely együgyűben, hogy képesek a legnagyobb bajból is megmenteni a pácienst, ám ha nem sikerül gyógyírt találniuk, mást okolnak a végzetért. A laikusoknak hinniük kell a doktorban, ez idáig rendben is van a dolog, de tudniuk kell a közelgő halál idején is, hogy egyikünknek sem adatott örök létei.” Egyébként apám, a mégoly csintalan és bajkeverő inasokban is a leendő nagytekintélyű mestereket látta, akiknek állhatatos szorgalmuk és töretlen kitartásuk nyomán gazdagodik e Város, ezért hát nem tudott haragudni rájuk, megbúbolta borzas fejüket, s iparkodott minél csekélyebb fájdalmat okozni nekik. Ellenben igaz szavukat vette, hogy mind a Városnak, mind a kurva ellenségtől nyomorgatott szép magyar hazának hív polgárai lesznek, s a Graduáléval együtt a mesterségük titkait rejtő kalendáriumokat is sűrjen forgatják.

Akadt olyan iszákos béres, kinek néhány pint bor elfogyasztása után jött meg a kedve a verekedéshez, s hirtelenjében megérezvén állati erejét feltámadni, mindenkibe belekötött, mígnem az út menti csárdában poharazó juhászok vagy csikósok betörték a fejét rézfokosukkal, hogy megfékezzék. Zötyögő-nyikorgó kerekű szekéren hozták haza a félholt embert, szörnyűséges fájdalmát csillapítandó, jófajta szilvóriummal itatta meg apám, majd ugyanavval a bűzös életvízzel dörzsölte be a leberetvált fejbőrét is, hogy kitisztítsa a véres-sáros sebet, melyet néhány öltéssel varrt össze, nehogy az alacsonyan röpülő varjú belelásson a lyukas kobakba. „No, fiam, most az egyszer még Isten szabója voltam, engedelmével. De, ha nem bírod visszafog54